„Nem gondoltam volna, hogy valaha is élőben láthatom a magyar válogatottat” – törölgette szemeit egy idős bácsi a székelyudvarhelyi sportcsarnok lelátóján, amikor a tokiói olimpiai játékok előtt a magyar női kézilabdázók Székelyudvarhelyt választották egyhetes felkészülésük színhelyéül. Nem véletlenül. Elek Gábor akkori szövetségi kapitány számára sem azelőtt, sem azután nem telt el úgy esztendő, hogy akár edzőként, akár magánszemélyként, barátokkal, családdal ne látogatott volna Székelyföldre. Néhányszor legkisebb fiát, az óvodáskorú Leventét is elautóztatta hozzánk, s hogy a gyermek elraktározta magában a látottakat, hallottakat, egy idei történet bizonyatja: úszóedzésen a tréner féltávnál bekiáltott a medencébe: „Küzdjél, Levente!”, mire a kissrác döbbenten leállt, és visszakiáltott: „Ez nem küzdés, az a küzdés, amit Árpi bácsiék csinálnak Erdélyben!”

Aki életében egyszer is ellátogat Erdélybe, más emberként tér haza. Ezt nem én mondom, hanem a Ferencváros női kézilabdacsapatának legendás trénere, Németh András jelentette ki, miután a Fradival Udvarhelyen edzőtáborozott. A karizmatikus, kimért, mindig megfontolt edzőt cseppet sem lehet érzelgősségel vádolni, ám a székelyföldi élmények olyannyira szíven ütötték, hogy utána többször is visszatért hozzánk.
Nagyot változott a világ az elmúlt harminc évben. Olyan tekintetben is, hogy ma már egyre többször találnak egymásra anyaországi sportolók, és erdélyi, székelyföldi szurkolóik. A magyar férfi pólósok Kolozsvárra látogattak jó pár éve, a női vízilabda-válogatott két alkalommal is edzőtáborozott nálunk, s elmondásuk szerint felejthetetlen számukra, hogy Kénosban tehenet fejtek, Máréfalván lepényt sütöttek, Udvarhelyen táncházban vigadtak, a Hargitán túráztak, a csíksomlyói búcsúra kilátogattak, vagy Agyagfalván a Kárpátiára buliztak.
Edzőtáborozott már Udvarhelyen a kézilabdacsapatok közül a Ferencváros, a Győr, amely Görbicz Anita és Pálinger Katalin vezérletével egy Brassó elleni gálamérkőzésen avatta fel az Erőss Zsolt Arénát, jártak itt a Veszprém és a Szeged kézisei is, hogy a különböző jégkorong- és futballcsapatokról, egyéni sportolókról ne is beszéljünk, de a szentegyházi amatőr női kézilabdacsapat tagjai és a csarnokot zsúfolásig megtöltő filisek is minden bizonnyal életük végéig emlékezni fognak arra, amikor egy rövid bemutató mérkőzésen 9–4-re verték a magyar válogatottat. Az eseménynek nem ment híre, pedig már láttam is lelki szemeim előtt a magyar bulvárlapok szalagcímeit: Ötgólos vereséget szenvedett az olimpiára készülő magyar válogatott Szentegyházasfalutól.
A versenysportok túlnyomó többségében a munka, az alázat, az áldozat semmivel sem váltható ki. Még mindig igaz Balczó András örökbecsűje: nem a siker, hanem a sikerhez vezető út a fontos. Végig kell tehát járni, s ennek első lépése lehet, hogy a székely gyermek élőben láthatja, találkozhat, szelfizhet a tévében látott sztárokkal. Ez sportolásra késztetheti, ami azért is fontos, mert manapság a sport normalitása a külső környezet számos abnormalitásával szemben kapaszkodót kínál. És ha egy jó szakember nemcsak edzi, hanem neveli is tanítványait, akkor a gyermek kétszeresen nyertes lesz. Apropó: a boldog békeidőkben a legendás vívómester, Italo Santelli így intette egyik svindliző tanítványát, „Ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít.”
A sportolók és sportbarátok határtalan egymásra találásával tehát mindkét fél nyer, s a rendszerváltás előtti anyaországi sportolókkal ellentétben a maiak már nemcsak tudják, hanem érzik is, hogy hol járnak.