Mint arról – a Hargita Megyei Mezőgazdasági Igazgatóságot vezető Romfeld Zsolt információi alapján – többször cikkeztünk, Hargita megyében talajtani – pedológiai – szárazság pillanatnyilag nincs ugyan, de a csapadékhiány komoly gondokat okoz a mezőgazdaságban. Bár az épp csapadékossá vált tavasz okán a külső szemlélő számára a talaj nedvesnek tűnhet, valójában egyáltalán nincs elegendő víz benne: a szükséges 70 liter helyett alig 20–25 literrel lehet számolni négyzetméterenként.

Dobogós szomjazók

A szárazság mértéke akkor válik igazán szembeötlővé, ha európai kitekintésben nézzük: az Eurostat legfrissebb jelentéséből kiderül, hogy Románia hivatalosan is az Európai Unió három  legvízhiánnyosabb országa közé került. Két földközi-tengeri, köztudottan száraz szigetország, Málta és Ciprus után harmadikként Románia is átlépte a kritikus 20 százalékos Vízhasználati Indexet (Water Exploitation Index plus, WEI+), ami – figyelembe véve, hogy az EU-s átlagszám csupán 5,8 százalék – komoly hazai vízhiányra utal. A Vízhasználati Index a vízhiány mértékét méri fel, azáltal, hogy megmutatja, mekkora a teljes vízfogyasztás egy adott terület megújuló édesvízkészletéhez képest, vagyis mennyivel gyorsabb a vízfogyasztás, mint a vízkészlet megújulása. Ha az érték meghaladja a 20 százalékot, az vízhiányra utal, 40 százalék felett pedig súlyos vízhiányról beszélhetünk.

A kontinens kontextusában: hajszálnyival jobban állnak és nem lépték át a kritikus 20 százalékos küszöböt, de az EU átlaga felett vannak, így komoly vízhiánnyal küszködik Görögország (13,8%), Portugália (10,1%) és Spanyolország (8,8%). Ezzel szemben Lettországban, Horvátországban, Svédországban, Szlovákiá­ban, Litvániában, Szlovéniában, Finnországban és Luxemburgban mind 1 százalék alatti a WEI+ index, tehát ezek az országok jól állnak vízügyileg. Magyarország vízfelhasználása – bár vízhasználati indexe valamivel meghaladja az egy százalékot (1,7%) – is fenntartható szinten van, igaz, árnyalja a képet, hogy az anyaország felszíni vízvagyonának 94 százaléka külföldről érkezik és csak átfolyik az országon.
A mezőgazdaság különösen nagy nyomást gyakorol a vízkészletekre, főként a dél-európai országokban – Spanyolország, Portugália, Görögország, Olaszország –, ahol a forró, száraz nyári hónapok miatt az öntözés elengedhetetlen. Romániában is ez az egyik fő oka a vízhiánynak, hiszen az aszályos időszakokban a mezőgazdaság hatalmas mennyiségű vizet használ fel.

A vízválság súlyosabb, mint hinnénk

A klímaváltozás miatt vidékünkön is egyre gyakoribbak az aszályos periódusok, még a hegyvidéken is, ahol korábban a csapadék bősége volt a jellemző. Ezek a száraz időszakok, különösen, ha virágzás vagy érés idején jelentkeznek, komoly károkat okozhatnak a kukorica, cukorrépa és más vízigényes haszonnövények esetében. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a térségben hiányos az öntözési infrastruktúra, így a termelők gyakran kiszolgáltatottak az időjárás szeszélyeinek. Mindezek fényében Hargita megye mezőgazdasága előtt új kihívások állnak – igaz, új lehetőségek is. A klímaváltozás részben bővíti a termesztési lehetőségeket – a hosszabbodó tenyészidőszak potenciálisan kedvezőbb feltételeket teremt, így például az utóbbi időkben már Hargita megyében is beérik a szemes kukorica –, de ezzel együtt jelenik meg a szükség az alkalmazkodási intézkedésekre: korszerű vízgazdálkodási megoldásokra, aszálytűrő fajták használatára, talajvédelmi technikákra is – részletezte a helyzetet érdeklődésünkre Szép Róbert, a csíkszeredai Vadászati és Hegyvidéki Erőforrások Kutató és Fejlesztő Intézetének (ICDCRM) igazgatója.
Dr. Keresztesi Ágnes, a kutatóintézet tudományos igazgatója szerint az elmúlt évek kutatásai alapján kijelenthető, hogy a Csíki-medence vízháztartási válsága sokkal súlyosabb, mint azt korábban feltételezték.

– Ezt a következtetést vontuk le mi, együtt a Sapientia egyetem egyes oktatóival, akik az elmúlt években több kutatásban is a Csíki-medence vízrendszerének állapotát vizsgáltuk. Tapasztalataink és méréseink alapján úgy látjuk, hogy a térség vízkészletei drámai mértékben csökkentek, és az ezekből fakadó hatások már a helyi klímát is érzékelhetően megváltoztatták

– mutatott rá az aggasztó helyzetre a kutató.

Az Olt kétharmada „eltűnt a lefolyóban”

Dr. Keresztesi Ágnes rámutatott: tanulmányaik során részletesen elemezték az 1960-as években elkezdett lecsapolási munkálatok következményeit, és megdöbbentő eredményre jutottak, ugyanis kiderült, hogy az Olt folyó aktív hosszúságának több mint 60 százaléka eltűnt, miután a folyó természetes medreinek nagy részét kiegyenesítették, lecsapolták vagy más módon alakították át, ezzel megszüntetve a korábban természetes vízmozgásokat és élőhelyeket.

– A következmények súlyosak, a mélységi erózió jelentősen megnőtt, a talajvíz szintje folyamatosan süllyed, helyenként teljesen eltűnt. A víz eltűnésével nemcsak az élővilág került válságba, hanem a helyi mezőgazdaság is veszélybe került. A vízháztartás felborulása közvetlen hatással volt a térség mikroklímájára is. A helyi csapadékképződés jelentősen csökkent, ami részben annak tudható be, hogy a kevesebb víz kevesebb párolgást, és így alacsonyabb páratartalmat jelent. Kutatásaink azt is kimutatták, hogy az utóbbi években jóval gyakoribbá váltak az úgynevezett anticiklonális, azaz száraz légtömegek, amelyek szinte beékelődnek a medencébe, és megakadályozzák, hogy a csapadékot hozó frontok elérjék a térséget. Mi ezt az egész folyamatot egy ördögi körként látjuk – minél kevesebb a víz, annál szárazabbá válik a levegő, és annál kevesebb csapadék hull. Ez a vízhiány tovább súlyosbítja a helyzetet, és ha nem történik közbelépés, az csak még tovább romlik – nyilatkozta lapunknak dr. Keresztesi.

Éltető víz, sürgető megoldások kellenek

A klímaváltozás miatt kialakuló, egyre gyakoribb aszályos időszakok és a vízkészletek csökkenése Hargita megyében is sürgető megoldásokat igényel – hívta fel a figyelmet a problémára Szép Róbert is, akinek meggyőződése, hogy a természetes vízrendszerek – a patakok, lápok, mocsarak, folyók – helyreállítása kulcsfontosságú a fenntartható jövő szempontjából, és az nemcsak a természet megőrzését szolgálja, hanem a helyi közösségek érdekét is, mivel a víz mindannyiunk életének alapja.

A kutató-igazgatótól megtudtuk: a klímaváltozás enyhítését szolgáló megoldások közül kiemelt stratégiai jelentőséggel bír a felszín alatti víztározók létrehozása ott, ahol lehetséges, különösen a szinklinális szerkezetek – medenceszerű geológiai mélyedések – kihasználásával, amely segíthet a nagy vízállás idején keletkező többletvíz tárolásában és a későbbi aszályos időszakokban történő felhasználásában. Ez egy természetközeli vízgazdálkodási megközelítés, amely nem igényel energiaintenzív infrastruktúrát, mégis hatékony lehet a mezőgazdaság, erdészet és ökológiai rendszerek vízellátásában.

Ugyanakkor fontos a víztakarékos mezőgazdasági technikák bevezetése, mint a csepegtető öntözés, a talajtakarás (mulcsozás), a vízvisszatartó talajkezelés (organikus anyagok, humusz növelése), melyek csökkentik a vízveszteséget és javítják a talaj vízmegtartó képességét, illetve a kis léptékű felszíni víztározók (tavak, tározók) létrehozása, amelyek ideiglenes vagy állandó tározók lehetnek, és esővíz, hóolvadék idején töltődnek fel, majd öntözésre, állattartásra, is felhasználhatók és nem utolsósorban a vízvisszatartó erdőgazdálkodás, erdős területek fenntartása, telepítése – különösen őshonos fafajokkal –, amelyek segítik a csapadék helyben tartását, csökkentik a lefolyást és pufferként működnek.
 

Vízlábnyom – vízigényes állatok, növények
Az elmúlt évtizedekben rendkívül megnőtt a vízfelhasználás mértéke. Minden állati, növényi terméknek van ún. vízlábnyoma, ami az előállításához szükséges vízmennyiséget mutatja, és azt is, hogy milyen típusú vízre – „zöld”, „kék”, „szürke” – van szükség. A zöld víz a talajban természetesen jelen lévő csapadékvíz, a kék víz a felszíni és felszín alatti vízkészletekből származó öntözővíz, a szürke víz pedig a szennyezett víz, amelyet a természetes vizekbe bocsátanak vissza.
Egy kilogramm marhahús előállításához átlagosan – a háromtípusú vízszükségletet mérve – több mint 15 ezer liter vízre van szükség. Ugyanennyi juh- vagy kecskehúshoz közel 9 ezer liter, egy kilogramm sertéshúshoz 6 ezer liter, ugyanennyi csirkehúshoz pedig 4300 liter víz szükséges.
A kukorica kilójának megtermeléséhez 900 liter vízre van szükség, a káposzta vízlábnyoma 280 liter kilogrammonként. Az UNESCO számításaiból az is kiderül, hogy egy kiló burgonyának csak 200 literre van szüksége, míg például ugyanannyi rizs megtermeléséhez 1111 liter víz szükséges.