Még mindig nem eszik? A betegágy mellett ülő némán megrázta a fejét. A végtelen fáradtságtól szeme apróra szűkült, szürke arcára kihűlt lávaként kövültek a barázdák. Menj csak, Anyám, járd meg magad, felváltlak. Az öregasszony lassan bólintott, felállt. Nehézkesen elindult, az ajtóból visszanézett. Pillantása lágy volt, mint egy simogatás. Búcsúzott, hetek óta mindig csak búcsúzott. Halkan csukta be az ajtót maga után. 
Csend volt, csak az infúzió csöpögése hallatszott. Csöpp, csöpp, csöpp. Milyen szörnyű zenei aláfestése ez a halálnak, gondolta magában a férfi. Milyen vegytiszta, mennyire lélektelen. Csöpp, csöpp, csöpp. Merre jársz, Apám? Meddig jutottál az úton? Vigyázva fogta meg a kezet, nehogy elmozduljon a kanül. Az erek kéken tekergőztek az átlátszó bőr alatt.

Alkonyodott, az árnyékok kezdték felfalni a szobát. A férfi nehezen lélegzett. Ez a szag, Istenem, nem lehet megszokni. Orvosság, ürülék és elhasznált levegő fanyar egyvelege. Ablakot nyitott. A virágládában még kaszinóztak a verebek, vígan feleselve rúgták a port a muskátli tövében. Mintha csak aludna. Békés, ez jó, legalább ennyi. Harmadik napja, hogy nem ébredt fel. Csöpp, csöpp, csöpp. Csepeg az oldat. Hát, nem egy malacsült, ugye, Apám? Voltunk mi már vidámabb helyeken is együtt, mint ez a szűk, savanyú betegszoba, s múlattuk jobban az időt. Emlékszel, mikor… Igen, biztosan emlékszel. Én is emlékszem. Nem a régi falióra ingája verte nekünk a taktust, de nem ám, hanem kicsi Mózsi, az húzta hajnalig a bandával. Mi pénzt belehúztál a vonóba, ej, megvesztél a muzsikától s a bortól egészen, anyám hiába intett a szemével, hogy jól van, elég lesz. Na, ne félj, most nem civódna ő sem, ha dáridóznál.
Sötétedett. A férfi felkapcsolta az ágy melletti kislámpát. Gyenge sárga fény kínlódott a növekvő homállyal. Kintről konyhai neszek hallatszottak, megszokott, hétköznapi hangok. Milyen profán dolog ilyenkor vacsorát főzni, gondolta. Mit eszik, aki árva? Teltek az órák. Olvasni próbált, de nem tudott figyelni. Igazított a takarón, a párnán. Az alvó mellkasa egyre lassabban emelkedett és süllyedt. Csend volt egészen, bóbiskolt. Csöpp, csöpp, csöpp.
A kapu felől hirtelen muzsikaszó serkent. Halk volt a dallam, óvatos, de dallam volt, a jól ismert, a kedvenc. Mózsi s a bandája, Apám! Ők húzzák neked ezt az utolsó szerenádot! Kéz rebbent a kézben. Először csak mint a pillangó szárnya, aztán mozdult is már. Lassan kinyílt a szem. A két tekintet összekapcsolódott egy végtelen pillanatig. Adj egy cigarettát nekem, fiam!