A karácsonyok nálunk nem voltak olyan fényesek. Szegénységben éltünk. Apám este megérkezett egy nyeszlett, gyér fenyőcsemetével, mi papírból hajtogattunk díszeket, és diót festettünk, azokat aggattuk az ágakra. Meggyújtottuk a negyedik gyertyát, körbeülve elénekeltük a Mennyből az angyalt. Persze az angyalkát se vártuk olyan nagy izgalommal, mint legtöbb iskolatársunk. Nekik játékot meg csokoládét hozott, mi inkább csak almát és diót kaptunk, éppen olyat, amit a néném fáiról saját kezűleg vertünk le az ősszel. Nemigen volt semmink, s ha volt is, Sári kapta, a húgom, aki kisded korában valamiről leesett, és beütötte a bal szemét. Attól kezdve anyánk a széltől is óvta. Ha mosni, kapálni vagy éppenséggel diót verni kellett menni, engem és a bátyámat küldték, ha megmaradt egy szelet kalács, neki ítélték, ha civakodtunk, engem dorgáltak.

De azon a karácsonyon valamiért reménykedve vártam az ajándékosztást. Végül is, bármikor változhatnak a dolgok – például Sári visszakaphatja a bal szeme világát, és akkor többet foglalkoznak majd velem is. Mikor már mindenki elaludt, lábujjhegyen kicsoszogtam a konyhába, ahol a fa állt. Csak sötét, rozoga sziluettje látszódott a nagy tölgyszekrényünk mellett, alighanem az tartotta a gyenge törzset. A szekrényre tévedt a tekintetem, s a tetején megláttam egy nagyobb tárgyat, letakarva. Na, fogtam magam, felhúzódz­kodtam, csendben, mint a macska. Úgy vert a szívem, majd kiugrott a helyéről, mikor felemeltem a lepedőt: egy gyönyörű, majdnem életnagyságú játék baba volt alatta, amilyenről minden lány álmodozott, hogy behunyja a szemét, ha lefektetik, és kinyitja, ha felállítják. Nálunk a boltban is ki volt téve a kirakatba, rózsaszínű, fodros ruhácskában, masnival a feje tetején, jól fésült, fekete hajjal. 
S itt volt, a szekrény tetején, csodák csodájára. Magamhoz öleltem, úgy gyönyörködtem benne. Aztán megtaláltam a cetlit az oldalára ragasztva: SÁRINAK. Háromszor olvastam el. Aztán elfogott a zokogás, folytak a könnyeim késő éjjelig. A babát nem eresztettem. Úgy aludtam el, csupa taknyosan, a szekrény tetején.
Reggel az ágyamban voltam, mikor felkeltettek. A babának hűlt helye. Ébresztő, Ági, suttogta apám mosolyogva, nézz be a fa alá. Egy darabig a fejem ráztam. Nem akartam látni Sári boldogságát, miközben mi téli almával kell beérjük. Aztán rám förmedt apám, hogy ne kéressem magam. Kikászálódtam hát az ágyból, kullogtam utána a karácsonyfához. Sári már ott ült. Nézd, nézd, mit kaptam, kiabált csillogó szemmel. A babával felém hadonászott. Az kicsiknek való, mondtam, közönyt hazudva. Sárit nem érdekelte, el volt ragadtatva.  Próbáltam nem nézni rá többet, nehogy észrevegye az irigységem. Leguggoltam a fához, kivettem a csomagot, amin a nevem szerepelt. Nagyobb volt a megszokottnál. Lassan bontogatni kezdtem, s hát, mit ad Isten: még egy baba! Felsikoltottam nagy örömömben. Ringattam, puszilgattam, nem tudtam betelni vele. Meghallgatott az Isten, gondoltam, semmi más magyarázat nem lehet.
Édesapám a sarokban pisolygott. Évekkel később mesélte csak el, hogy talált meg engem kisírt szemekkel a szekrény tetején, hogyan számolta ki a baba árát félretett pénzéből. Hajnalban anyámmal felkerekedtek, és addig csengettek az üzlet előtt, amíg ki nem nyitották, pedig 25-én minden zárva volt. Azon a karácsony reggelen felverve az egész szomszédságot, feláldozva utolsó pénzüket megvették nekem legkedvesebb játékomat, Maja babát, s ez majdnem olyan jó volt, mintha Sári szeme tényleg meggyógyult volna.