Amint arról lapunkban már olvashattak, igazgatóváltás lesz a Gyer­gyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központnál, Czim­bal­mos Attila helyét hamarosan Kol­csár Béla veszi át a megyei önkormányzat alárendeltségébe tartozó intézmény élén. A leköszönő menedzser többek között a döntése okáról, az elmúlt három év nehézségeiről és pozitívumairól, ugyanakkor további terveiről is beszámolt lapunknak. [caption id="attachment_63654" align="aligncenter" width="1000"] Czimbalmos Attila Fotó: Kertész László[/caption] – A dolgok közepébe vágva, beszélne a kialakult helyzet körülményeiről? Miért nem versenyvizsgázott újra az igazgatói pozícióért? – Még tavaly nyáron lejárt a mandátumom, utána pedig ideiglenes kinevezéssel dolgoztam, amit már többször is meg kellett hosszabbítani. Nyilván, több oka is van annak, hogy így alakult a történet, amelyekből most kettőt emelnék ki: egyrészt személyes döntés volt, hogy tovább nem vállalom, másrészt a körülmények miatt határoztam úgy, hogy befejezem. – Mire gondol, amikor a körülményekről beszél? – A hároméves munkám ideje alatt elég megnehezített körülmények között folytattuk a tevékenységünket. Elsősorban a szárhegyi Scola Vendégház használhatóságára, pontosabban használhatatlanságára gondolok, hisz nem tudtuk használni a vendégszobákat, bezárták a konyhát, az ott dolgozó személyzetet pedig szélnek eresztették. Mindez nagyon megnehezítette a munkánkat, nem beszélve a Lázár-kastély helyzetéről, amely végképp ellehetetlenített körülményeket teremtett számunkra. Az épületben található kiállító­fe­lü­letektől, a műteremtől és a raktárhelyiségtől is elestünk, így nagyon nehéz volt alkotótáborokat szervezni, de megoldottuk valahogy. A másik dolog, hogy az igencsak lenullázott körülmények mellett – a kastély körüli hercehurca következtében – a szakma is eltávolodott Szárhegytől. Némi túlzással ugyan, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy hamvaiból kellett újjáélesszük a nagy múltra visszatekintő intézményt. – Hogyan élte meg intézményvezetőként az elmúlt három évet, mit kapott ettől a tevékenységtől? – Büszke vagyok rá, hogy a kézbe kapott örökséget újabb alkotásokkal tudtuk gyarapítani, és azt hiszem, hogy a kollégáim nevében is mondhatom ezt. A számtalan program, alkotótábor és kiállítás is azt bizonyítja, hogy a tevékenységünk nem volt hiábavaló, és nem fölöslegesen mentek el pénzek, ahogy azt állítólag felrótták, hanem minden egyes baniról el tudunk számolni. A legfontosabb eredményünk szerintem a szakma bizalmának visszaszerzése, hogy újra örömmel jönnek az alkotók Szárhegyre. – A megyei önkormányzat al­in­tézményeként milyen volt a kapcsolatuk a vezetéssel? – Nem mondanám rossznak a viszonyunkat, mindenki végezte a maga feladatát. Igaz, az én elképzeléseim nem minden esetben feleltek meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket a megyevezetés fogalmazott meg az intézmény irányába. Főként szakmai, képzőművészeti alapra helyeztem az intézmény tevékenységi filozófiáját, mivel mind a mai napig úgy látom, hogy ez képezi a központ fő profilját, ebből nőtte ki magát, ez alapozta meg azt a hírnevet, amelyből mind a mai napig gazdálkodik. Ebből nemcsak az intézmény vagy a község, hanem a megye is profitál, hisz ne felejtsük el, hogy az országban egyedülálló gyűjteménnyel rendelkezünk. – A megyeelnök azt nyilatkozta, hogy katasztrófa közeli a helyzet a központnál, amely Cika-terem-működtető intézménnyé vált, ugyanakkor nem látni a 700-800 ezer lejes költségvetés eredményét... – Úgy gondolom, hogy ez méltatlan és nem helyénvaló, mert nem fedi a valóságot. Nem igaz, hogy Cika-terem-működtető intézménnyé degradáltuk magunkat, hisz ha megnézzük, a tevékenységünknek több mint fele a megye különböző településein zajlott, nem beszélve arról, hogy nagyon sok kiállítást Magyarországra is el tudtunk vinni. A Cika-terem-működtető intézmény kijelentés, azt hiszem, nemcsak velünk, hanem a szárhegyiekkel szemben is méltatlan. A mi szerencsénk volt, hogy van a községnek egy Cika-terme, mert igencsak meggyűlt volna a bajunk nélküle, mint ahogy a műterem nélkül is, amit a helyi önkormányzat biztosított számunkra. A másik dolog, hogy soha nem rendelkeztünk 700-800 ezer lejes költségvetéssel. Ezúton azt hiszem, köszönetet is kell mondjak a községvezetésnek, hogy kastély és minden egyéb hiányában biztosított számunkra olyan felületeket, ahol folytatni tudtuk tevékenységünket. Mindezek mellett, a szárhegyi lakosoknak is köszönet jár, hisz mindig támogattak bennünket, amivel csak tudtak. – Mire emlékszik vissza legszívesebben az elmúlt három évből? – A tevékenység egészére szívesen emlékszem. Restaurátor lévén szerettem ezt a légkört, nagyon jó volt viszontlátni olyan barátokat, akikkel egyetemistakorunkban nem is gondoltuk, hogy ilyen helyzetben találkozunk majd. Kiváló emberekkel hozott össze a sors, ugyanakkor a kollégáimmal is nagyon jó munkaviszonyt ápoltunk, annak ellenére, hogy voltak olyan belső problémák, amelyek mindenhol vannak. Kellemes élmények ezek, amelyektől kicsit nehéz megválni, de ahogy mondani szokták, minden vég egyben egy új kezdetet is jelent. Annak ellenére, hogy befejezem az igazgatói munkát, ugyanúgy szívügyem marad az alkotóközpont, és remélem, hogy az új vezetés kizárólag pozitív változást hoz magával. – Mit gondol, az új igazgató tovább tud majd haladni ezen a kitaposott ösvényen? – Nagyon sok tényezőtől függ, hogy mennyire tudja majd ezen a vonalon folytatni a munkát, feltéve, ha akarja. Nem tudom, milyen irányba szándékozza átszervezni az intézmény tevékenységét, az is előfordulhat, hogy nem kap majd ennyire nagy hangsúlyt a képzőművészet. Nagyon remélem azért, hogy az általunk megkezdett képzőművészeti vonal nem visszafelé fog fejlődni, hanem továbbépítik majd. Nekünk ebből a szempontból Ferencz Zoltán kollégámmal előnyünk volt, mert mi ebből a világból érkeztünk, és a személyes kapcsolatok által több képzőművészt is mozgósítani tudtunk. – Mihez kezd a továbbiakban? – A terveim szerint a szakmámban folytatom, ott, ahol há­rom éve abbahagytam, restaurátorként. Ameddig vannak műemlékek, hála Istennek, igény van a munkámra, és igazából ez jelenti az én világomat. Kertész László