– Közel hét évet töltött a csíkszeredai főkonzulátus élén. Hosszúnak tűnt ez az időszak, vagy nagyon hamar telt? 

– Nem tűnt hosszúnak, sőt, gyorsan elröpült. Az ember ilyenkor akaratlanul visszatekint, fellapoz régi újságokat, fotóalbumokat – utóbbiakon bizony látszik, hogy hét év azért hét év, nem múlik el nyomtalanul.

– A főkonzulátus klasszikus feladatát a magyar állampolgárok alapvető jogai megvalósítása érdekében kifejtett tevékenység képezi, emellett azonban Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa számos más területen érezteti markáns jelenlétét a Székelyföldet, a moldvai és a barcasági csángó vidéket is felölelő konzuli kerületében kulturális, gazdasági téren, de akár a sportéletben is. Állomáshelye elfoglalásakor kijelentette: szeretné, hogy az Ön által vezetett intézmény „markánsan legyen jelen a Székelyföld kulturális és sportéletében, szerepet vállalva a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítésében is”. Sikerült megvalósítani ezt a célkitűzést?

– Sok mindent sikerült megvalósítani a kitűzött célokból, ugyanakkor önámítás lenne azt hinnem, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna másképpen, esetleg jobban csinálni. Úgy vélem, hogy a jó vezető mindig képes az önreflexióra, az önkritikára, szükség esetén pedig a változtatásra. Az elmúlt hét évben sok minden megváltozott körülöttünk, volt egy világjárvány, amely fenekestül felforgatta életünket és a hivatalok, köztük a főkonzulátus működését, aztán 2022 februárjában kitört az orosz–ukrán háború, amelynek társadalmi-gazdasági következményeit is nagyon megérezzük. A kérdésre visszakanyarodva, azt gondolom, hogy a kultúrában és sportban sikerült markánsabban láthatóvá válnunk, egyrészt a saját szervezésű rendezvényekkel – mint a magyar kultúra napi gálakoncert Marosvásárhelyen vagy a Konzul Kupa síverseny Hargitafürdőn –, másrészt a különböző szervezetekkel, önkormányzatokkal, civil vagy egyházi intézményekkel közösen szervezett eseményekkel. Évente több programot tudtunk anyagi támogatásban is részesíteni, és részt vettünk, képviseltük a magyar államot több száz különböző eseményen.

– A konzuli terület sajátosságát az adja, hogy lakosságának jelentős hányada magyar nemzetiségű, ráadásul magyar állampolgár is, így az Önök tevékenységének nemzetpolitikai kötődése is van. Ezen a téren mit hozott az elmúlt hét esztendő?

– Szorosabb, gyümölcsözőbb kapcsolatokat és erősödő székelyföldi magyar közösségeket. Az elmúlt hét év egyik legmarkánsabb tapasztalata számomra a magyarországi és székelyföldi magyarság közötti kapcsolatok kiszélesedése, elmélyülése. Rengeteg helyen és rendezvényen megfordultam, és emlékeim szerint nem volt olyan, hogy ne lett volna jelen egy magyarországi testvértelepülés vagy testvérintézmény, vagy legalább néhány családtag, vagy barát. Meggyőződésem, hogy ebből közösségeink, végső soron a magyarság profitálni tud, gazdasági és lélektani értelemben egyaránt. Remélem, hogy határ vagy ideológiai vasfüggöny többé soha nem fog nemzetrészeink közé állni.

– Az eredményes magyar nemzetpolitika egyik legnagyobb sikerének a magyar óvoda­­hálózat bővítését tartom. Ugyanígy a műemlék épületeink, templomaink megmentése érdekében kifejtett munkát, annak eredményeit is. Ezen a téren milyen megvalósításokról számolhat be?

– Mindkét program kiemelkedő eredménye az elmúlt évek nemzetpolitikájának, amelyekhez talán még a Kárpát-medencei gazdaságfejlesztési program megvalósításai foghatók. Mintegy félszáz óvoda épült, illetve újult meg Erdély-szerte, és még több az olyan intézmény, amely valamilyen eszközfejlesztésben – jellemzően új játszótér telepítésében – részesült. Hasonló léptékű a Kárpát-medencei templomépítési és felújítási program, amely keretében a történelmi magyar egyházak templomai újultak meg Székelyföld-szerte, de épültek az egyházak által működtetett, oktatási vagy szociális célú létesítmények is. A mai, szekularizált nyugati világban különösen nagy eredmény ez, egyben markánsan jelzi, hogy a magyarság mit gondol a kérdéskörről, értékítéletét hova helyezi.

– A főkonzulátus mint intézmény és mint székház is a kulturális élet megkerülhetetlen szereplőjévé vált, számos könyvbemutatót, közönségtalálkozót, tárlatmegnyitót szerveztek, illetve láttak vendégül. Melyekre emlékszik szívesen?

– Valóban, a főkonzulátus díszterme, vagy ahogy mi hívjuk, esküterme, időről időre helyt ad különböző kisebb eseményeknek, főleg könyvbemutatóknak és kitüntetésátadásoknak. Számos emlékezetes pillanatnak lehettem így részese, megtisztelő volt a szerzőket hallgatni, velük beszélgetni. Örömmel gondolok vissza Ferenczes István Veszedelmekről álmodom című kötetének bemutatójára, amikor a szerzővel Lövétei Lázár László beszélgetett, vagy a Székelyföld folyóirat számainak bemutatójára. De emlékezetes marad számomra a legutolsó ilyen eseményünk is, amikor a Kárpátországi szolgálat című interjúkötet bemutatóján éppen a szerkesztő úr beszélgetett a meghívott egyházfőkkel.

– Hivatali ideje alatt hogyan alakult az egyszerű honosítási eljárás nyomán a magyar állampolgárok száma a térségben?

– A kedvezményes honosítási eljárásban magyar állampolgárságot szerző székelyföldi magyarok száma évről évre emelkedik, a folyamattal párhuzamosan pedig értelemszerűen megnőtt a forgalma a magyar állampolgársághoz kötődő különböző ügyfélszolgálati tevékenységeinknek is. Büszke vagyok arra, hogy a hozzánk forduló állampolgárok elégedetten távoznak hivatalunkból, hogy méltó körülmények között, gyors és hatékony ügyintézést tudunk biztosítani számukra. A magyar állampolgárok számának növekedése, Magyarország és a székelyföldi magyarok közötti közjogi kötelék kiszélesedése és erősödése pedig hozzájárul ahhoz a folyamathoz, amelyről korábban beszéltem.

– Mi volt misszióvezető tevékenységének legnagyobb kihívása? Mit tart a legnagyobb sikernek? Mi az, amit személyes kudarcként élt meg?

– Számos kihívással szembesültem a közel hét év során, és igyekeztem valamennyit legjobb tudásom szerint kezelni. Ha egyet kellene kiemelnem, a koronavírus-járvány lenne az, hiszen leg­érzékenyebb pontunkon, az állampolgárokkal történő kap­csolattartásban, az ügyfél­fogadásban és a rendez­vényszervezésben, továbbá a különböző eseményeken tör­ténő részvételben érintett rendkívül negatívan bennünket. A járvány már a múlté, de azt gondolom, hogy szűkebb emberi és szélesebb intézményi kapcsolatainkban is olyan mély törést okozott, amelynek hatásait még napjainkban is érezzük. Személyes kudarcról hadd ne szóljak most, ha már muszáj, akkor inkább közösségiről beszélnék: kétségkívül vannak olyan ügyek, amelyeket a helyi magyarság joggal sérelmez, és amelyek az évek során nem oldódtak meg. Ilyen a marosvásárhelyi katolikus iskola, vagy az úz-völgyi katonatemető helyzete, bízom benne, hogy azzal a kitartással, amelyet a közösség, a magyarság ebben a két esetben, vagy más, hasonló ügyekben is tanúsít, végül sikert lehet elérni.