– Nem lépésről lépésre, hanem csodáról csodára megtett út az elmúlt 65 év. Ezt mondta korábban. Mi volt a csoda az Ön életében?

– Nagyon szerencsésnek érzem magamat azért, hogy itt, Csíkszeredában nőttem fel, ezen a gyönyörű tájon, a Hargita lábánál, a Kis- és Nagy-Somlyó tövében, a Csík­somlyói Szűzanya közvetlen közelében. Édesapámat Isten hamar magához szólította, ennek ellenére azért is szerencsésnek tartom magam, mert nagybátyáim, nagynénéim, rokonaim, nagyszüleim gyűrűjében nőhettem fel igazi székely családban, és a Jóisten tényleg rengeteg baráttal megajándékozott. Jólesett, hogy a székelyudvarhelyi születésű Csender Levente író rólam, az életutamról írt Fényből és sárból című könyve bemutatóira sok barátom és ismerősöm eljött, akikkel annak idején együtt kirándultunk, túráztunk, táboroztunk a Szent Anna-tónál, megmásztuk a Királykőt, vagy éppen a Fogarasi-havasokat. Annak idején nem láttuk így, de utólag jó ráeszmélni, hogy a rendszer megvédett bennünket a televíziónézéstől, internet sem volt, így ha szórakozni akartunk, muszáj volt énekeljünk egymásnak, magunknak. Estéken át mondtuk a jobbnál jobb vicceket, és azt hiszem, hogy ez csoda volt. Utána is folyamatosan csoda volt az életem. Az elmúlt harminc évben több mint hatezer gyermeket fogadtunk be, és több mint ezer munkatárssal dolgoztam. Jelenleg ezer unokát számlálok, és van már dédunokám is. Számomra minden egyes ember egy-egy csoda. Nemcsak mondom, hogy Isten nem teremt selejtet, hanem valóban hiszem is, hogy minden ember gyönyörű, a maga módján egyedi, és nemcsak az ujjlenyomatunk más-más, hanem a személyiségünk is. Tudjuk, Saul, mint egy terrorista, üldözte a keresztényeket, de Jézus párbeszédet kezdeményezett, és amikor szóba állt vele, akkor Saul megnyugodott. Saulból Szent Pál lett, a népek apostola. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a keresztény világnézet, a hitvilág bennem is megvan. Mindig igyekeztem krisztusi gondolkodásmóddal párbeszédet kezdeményezni a nem feltétlenül jó szándékú hatósági emberrel vagy az utcagyerekkel. Mindig arra kell törekednünk, hogy piszkáljuk ki embertársunkból a jót. Mindig a jót kerestem, és hála Istennek, sok jót is találtam.

– Nemcsak Csaba testvér ünnepel ebben az évben, hanem a Dévai Szent Ferenc Alapítvány is, amely immár kevéssel több mint harminc éve működik. Egyszer azt mondta, „egy táborral kezdődött a hátrányos helyzetű gyermekek felkarolása, és azóta is táboroznak”. Hogy tekint vissza az elmúlt évtizedekre?

– Amikor az erdőben kirándulunk, ahol sok gomba van, akkor hirtelen gombászók leszünk. Nem? Lehet, hogy még zacskót sem vittünk magunkkal, de a sok gomba látványa arra ösztönöz, hogy felszedjük. Valahogy így jártam én is. Sajnos a kilencvenes évek elején államcsőd volt az országban. Korábban a Zsil-völgyében a bányákban kétezren, Vajdahunyadon a kohóknál közel ötvenezren dolgoztak. Közben sokan rájöttek, hogy sokkal jobb egy használt Volkswagen, mint egy vadonatúj Dacia, így emiatt csődbe mentek a gyárak és a bányák. Nagyon sok gyermek az utcára került, koldusok lettek. Egyszer csak befogadtam egyet-kettőt ebédre, vacsorára, aztán végül úgy odagyűltek, már el sem lehetett küldeni őket. Aztán már volt olyan év is, hogy 350 lakója volt a dévai gyermekotthonnak. Nem én kerestem a problémát, a probléma talált meg engem. 

– És akadt is bőven az elmúlt évtizedekben... Mi segített túllépni a nehézségeken, a botrányokon?

– Elsősorban az isteni gondviselés, mert nélküle gyakran köpni-nyelni nem tudtam volna. Azt is szoktam mondogatni, aki nem hiszi, hogy milyen sok jó ember van ezen a földön, álljon neki, és tegyen valami jót, és meglátja, mennyien odaállnak melléje. Visszanézve az elmúlt évtizedekre, el is csodálkozom, hogy mennyi nagyszerű fiatal felnőtt kopogtatott be, hogy szívesen lesz munkatársam, közel ezer emberrel dolgoztam együtt. Volt, aki csak önkéntesnek jött pár hónapra vagy évre, de nagyon sokan vannak olyanok is, akik harminc éve, a kezdetek kezdetétől velünk vannak, és segítenek.

– Az évforduló, a születésnap alkalmából milyen ajándékot kér(ne) a Jóistentől az alapítvány, illetve saját maga számára? 

– Jókedvet, derűt, vidámságot. A gyermekeknek is azt mondom, hogyha valaki mond egy olyan dolgot, amit rosszkedvvel, szomorúan, búbánatosan, félve, remegve, reszketve könnyebben el lehet végezni, mint jókedvvel, derűvel, nyugodtan, akkor essünk kétségbe. Nekem még senki nem adott ilyen feladatot. Úgyhogy ha valamit kérhetnék a népemnek, az derű, önuralom, higgadtság és nyugodtság. Hamarosan választások lesznek, háborúk is dübörögnek körülöttünk, de ne essünk kétségbe, ne kedvetlenedjünk el, ne keseredjünk meg, hanem a keresztény–krisztusi magnificatot éneklő Máriás jókedvet próbáljuk megőrizni és a szívünkben hordozni. 

– Húsvét közeleg, és az említett (húsvéti) öröm talán mindig jelen volt az Ön életében az elmúlt 65 évben is… 

– Nem tudom, az olvasóik tudják-e, hogy miért kellett Jézusnak három napig a föld gyomrában lenni?! A gyermekeknek úgy szoktam magyarázni, hogy keresztre feszítése után neki is kellett három nap, hogy úgymond lenyelje a békát. Tenyerébe szeget ütöttek, enyhén szólva is elég macerás történet, de milyen szép, hogy Jézus feltámad, és nemcsak erre az életre támadt fel, hanem a szeretetre is. Nem duzzog, nem haragszik, nem azt mondja a tanítványainak: Gyertek, álljunk bosszút, rúgjuk szét Kaifás kéglijét, hanem átdöfött kézzel is rőzsét gyűjt, tüzet rak, halat süt, megosztja kenyerét: Gyertek, fiúk, reggelizzetek! Ezt kéne megtanuljuk tőle, hogy bármi is történik, akkor is szeretettel fordulunk a másik felé. Nagyon örvendenék, ha Székelyföldön megnövekedne a halfogyasztás, és egymásnak nem szemrehányásokat tennénk. Süssünk halat, vendégeljük meg egymást és koccintsunk egy pohár jó borral!