A három női sportolóból, akik 1999-ben megkapták az Évszázad sportolója címet, ketten – a román Nadia Comăneci volt a harmadik – itt fejezte be kivételes pályafutását. Larissa Latinina három olimpián kilenc arany-, öt ezüst- és négy bronzérmet nyert, ezzel a mai napig minden idők legsikeresebb sportolónője. A hét Eb- és hét vb-címével ez harminckét érem. Egyedi teljesítmény.
A másik az ausztrál csoda­úszónő, Dawn Fraser. Az első nő, aki a 100 m gyorsúszáson áttörte az egyperces álomhatárt. Nyolc olimpiai érmet nyert, amelyből négy arany.
Tokióban Magyarország tíz arany-, hét ezüst-, öt bronzéremmel és 180 olimpiai ponttal mind az érem-, mind a nemzetek ponttáblázatán a hatodik helyen végzett, és 1908 óta először nem állt dobogóra magyar színekben erdélyi magyar sportoló. Negyvennégy évvel a trianoni döntés után a tokiói olimpia lett a fordulópont. Ezután – ritka kivételekkel – inkább román színekben állnak dobogóra az erdélyi magyarok.
A vízilabdázók a római bronzérem után ismét a pódium legmagasabb fokára állhattak. Közülük ketten, Gyarmati Dezső és Kárpáti György harmadízben. „Ez, amit nem lehet soha megszokni – mondta nekem Kárpáti egy interjúban –, áll a dobogón tizenkét kigyúrt srác, és pityereg.”

ó

Román szereplés

Románia két arany-, négy ezüst- és hat bronzéremmel 15.-ként zárta a nemzetek rangsorát. Balázs Jolán atlétanő itt nyerte második aranyérmét, Róma után még négyszer megjavítva a magasugrás világrekordját. 1,91-es eredményével tíz centivel jobb volt, mint bárki a világon.
Balázs Jolán az az egyetlen romániai sportoló, akinek a görögországi Olympiában, a Nemzetközi Olimpiai Sportmúzeumban a rendezők egy egész termet szenteltek (Nadia Comăneci csak egy falat kapott). Egy fantasztikusan nagy sportoló és – lehet, ez sokakat meglep – kivételes magyar ember volt. Sokan vádolták, hogy a mindenkori politikai rezsim díszmagyarja volt. Én nem így láttam. 1998 augusztusában Budapesten rendezték az atlétikai Európa-bajnokságot. A rendezvénnyel párhuzamosan tartották a külhoni magyar sportolók első világtalálkozóját. Támadták is a rendezvényt mind az országos, mind a megyei román lapban: „Kullancs az Eb testén” címmel ítéltek el minden erdélyi magyar sportolót Birtalantól a csíki hokistákig. Itt állt fel a kétszeres olimpiai bajnok, és mondott egy feledhetetlen beszédet. „Bármilyen színekben is versenyeztünk, mi mindig a magyarságért harcoltunk”- mondta beszéde végén a tizennégyszeres világrekorder.
Jó helyezést értek el a női és a férfi röplabdások, mindkét csapat negyedikként zárta a versenyt. Utóbbiak voltak csalódottabbak, hiszen vb-döntősként, Európa-bajnokként érkeztek a japán fővárosba. A csapat két oszlopos tagja, a baróti Derzsi Ede és a szentgericei Szőcs Gyula a válogatott alapemberei voltak, mindketten tagjai az 1963-as Eb-diadalnak, Derzsi pedig tagja mind az 1956-os vb-ezüstérmes, mind az 1957-ben és 1961-ben az Universziádé-győztes csapatnak.

Ötödik helyen végzett a női tőrválogatott, a Gyulai Ilona, Jencsik Katalin, Szabó Olga, Dersidán Anna összetételű alapnégyesbe ritkán még bekerült Maria Vicol is. A kolozsvári Szabó Olga - még Orbán Olga néven - nagy meglepetésre Melbourne-ben egyéni ezüstérmet nyert, Rómában pedig egyéni ötödik lett. Tokióban a csapat legeredményesebb tagja volt.
Három magyar is erősítette a 12. helyen végzett férfi tornászcsapatot: a medgyesi Orendi Fredrik, a marosvásárhelyi Cadar Anton és a kolozsvári Szilágyi Sándor.
Tokióban volt olimpikon Jenei Imre is, aki edzőként a BEK-győzelemig (a Champions League elődje) vezette a Steaua labdarúgócsapatát 1986-ban. A román válogatott négy mérkőzéséből egyen – a nyugatnémetek elleni 1-1-es találkozón – jutott játéklehetőséghez.

A csíki székely

És végül egy csíki székely, aki majd a tokiói olimpia után két világbajnokságon is a dobogó második fokára állt. A csíkcsomortáni születésű Balló Ferenc húszéves koráig egyáltalán nem sportolt, ácsként kereste kenyerét a székely falvakban. 1952-ben a katonai behívóval a nagybányai tűzoltókhoz ment. Egy nyári foglalkozás után parancsnokának feltűnt a székely gyerek csodásan kidolgozott felsőteste, erős kézfogása, és javasolta, hogy kezdjen el sportolni.

Először dobóatlétát akartak belőle fabrikálni – első belépőjén szinte országos súlylökő-rekordot dobott –, ám mindenki szerencséjére végül a Dinamo sportszázadában és a birkózószőnyegen kötött ki. 1956-ban részt vett a Balkán-bajnokságon. Nagy meglepetésre legyőzte a bolgárok világbajnokát, ám veszített a török versenyzővel szemben. Mivel a bolgár legyűrte a törököt, hármas holtverseny alakult ki.
A versenykiírás értelmében a mérleg lett a döntőbíró. Balló kevesebb mint száz grammal „súlyosabbnak” bizonyult az iráninál, de könnyebb volt a bolgár versenyzőnél, és így ezüstérmet szerzett.
1957-ben és 1958-ban Balkán-bajnok lett, ami az erőviszonyokat figyelembe véve nem kis teljesítmény egy négy éve sportoló versenyzőtől, hiszen a világversenyek dobogóit a szovjet, a bolgár és török birkózók uralták.
– Tokióba én már itthonról sérülten mentem el – nyilatkozta Balló. – Az olimpia előtt hat héttel volt egy Balkán-bajnokság. Nagyon csúnya vállficamom volt. Én le is tagadtam, hogy mennyire fájt; ott akartam lenni Japánban. Ennek ellenére bíztam magamban. (Még úgy is, hogy egy nagyobb súlycsoportba nevezte a román szakvezetés.) – A sorshúzás nyomán, mindjárt az első fordulóban az orosz világ- és olimpiai bajnokkal kellett megküzdjek. Ez a Medved több mint száz kiló volt, én még kilencven sem. Egy olyan támadást csinált, ahol a sérülésem kiújult. Azt hittem, hogy csillagokat látok, olyan fájdalmam lett. Az orosz megvert, utána még döntetlent értem el az amerikai Gerald Conine-nal, ám annyi büntetőpontot szedtem össze, hogy számomra befejeződött ez az olimpia.