„Én dolgozni szerettem” Erdei István út- és hídépítő technikus, Csíkszereda volt alpolgármestere a napokban töltötte a hetven évet. 1946. november 8-án Feketóton, Bihar megyében született, Hegyközszentimrén, illetve Nagyváradon nőtt fel, és köröstárkányi származásúnak tartja magát, miközben életének javát immár Csíkszeredában eltöltve, itt gyökeresedett meg. Születésnapja apropóján otthonában beszélgettünk. – Édesapám református lelkész volt, a nővérem például Nyé­gerfalván született, és a lelkészi munkával járó vándorlással ma­gyarázható ifjúkorunk sok hely­színe. Édesapám szülőfaluja Kö­rös­tárkány, és valahogy mindig azt tartottam szülőföldemnek, mindig oda térek vissza, mindig jól éreztem ott magam. – Hogyan és mikor költözött Csíkszeredába? – Volt egy előző házasságom – a feleségem az 1980-as évek közepén kiment Ausztriába, én nem mentem utána. Tulajdonképpen már válófélben voltunk, de azért ilyenkor egy kicsit megmozdul az ember lába alatt a talaj… Egyik barátom hívott Csíkba, hát idejöttem. Nagyon hamar megszoktam és megszerettem Csíkszeredát. Kezdetben az Országos Útügy Hargita megyei kirendeltségénél dolgoztam, ott ismerkedtem meg a második feleségemmel, azután kerültem a megyei útügyi igazgatósághoz, a tervezőiroda élére, és ott dolgoztam egészen 1991-ig. Sokat jártam a megyét, rengeteg emberrel volt kapcsolatom, sokszor az ügyintéző szerepét is elláttam, pl. megvásároltam a szükséges gyógyszert a kollégáknak. 1990-ben már januárban megalakult a szakszervezet és megválasztottak a szakszervezet elnökévé. – A megyei útügy hova tartozott? Mi volt a feladata? – A Megyei Tanácshoz, 1990 előtt pedig a Megyei Néptanácshoz tartozott, és a 2000-es években oszlott fel teljesen. A feladatai közé tartozott a megyei utak teljes hálózatának fenntartása, karbantartása, fejlesztése. Évente 20-25 km utat kellett aszfaltozzunk, 5-6 hidat építettünk, a húsz méternél nagyobb hidak kivételével mind a mi irodánk készítette a terveket, és követte a kivitelezési munkákat. Sajnos, nagyon hátrányos helyzetben voltunk: a megyei utak hossza 1027–1028 km körül volt, ebből több mint 500 km köves út és háromszáznál több fahíd. Ugyanakkor 25-30 millió lej volt az éves költségvetésünk, miközben Bákó megye, ahol minden út le volt aszfaltozva, 40-50 millió lejt kapott évente. – Említette, hogy az ön életében különösen nagy változást jelentett az 1990-es esztendő… – Igen. Miután lecsendesedtek a vásárhelyi események, megalakítottuk az új szakszervezetet és 1991-től a városi szakszervezetnek lettem az elnöke, a megyeinek az alelnöke. Emellett dolgoztam tovább az útügynél, s közben a Jégpálya negyedi RMDSZ-körzetnek voltam alelnöke, később elnöke. 1992-ben, a választásokkor az RMDSZ és a szakszervezet is jelölt a városi tanácsba. A tanács megalakulásakor a polgármesternek megválasztott Somay Pál és Székedi Ferenc kérdezték meg, hogy elvállalom-e az alpolgármesteri jelölést. Vállaltam, és nagy többséggel megválasztottak alpolgármesternek és Somay a következő évben lemondott. Azzal indokolta, hogy mást kapott, mint amire számított, így a prefektus engem kinevezett polgármesternek az időközi választásig. Ez májusban történt, és azt hiszem, kétfordulós választás következett, Csedő Csaba csak novembertől kezdett dolgozni. Ez szörnyű időszak volt, életemnek az egyik legnehezebb fél esztendeje, pedig tulajdonképpen már az előző időszak sem volt könnyű. Teljesen – szakmailag, politikailag – felkészületlenül ért minket minden, nem tudtuk, hogy mit is kell lényegében csinálni. Nagyon nehezen, sok kérdezősködéssel haladtunk előre, tapasztaltuk ki a teendőket. Nem volt víz a városban, nem volt utcai világítás, nem volt száz méter járható útszakasz, és fokozatosan kellett beindulnunk, létre kellett hoznunk saját intézményeinket. Elsők között felosztottuk az IJGCL-t, amely addig megyei cég volt, így lett minden városnak saját közműve. Sürgősen hozzáláttunk a vízvezetékek javításához, mert 25-30 csőrepedés is volt a városban naponta. Megjavítottak ötöt, s a következő nap újabbak jöttek. Ma már elképzelhetetlen. Éjszaka 12-től reggel 4-ig el volt véve a víz, délelőtt 2-3 órát szintén. Lassanként ezekből kivergődtünk. Következett az intézmények megalapítása: a Csíki Székely Múzeum, a színház… A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes kezdetben nem városi, hanem megyei intézmény volt, és ma is emlékszem, hogy egy alkalommal a gazdasági szakbizottság ülésére jött be Kolumbán Gábor, a megyei tanács elnöke és drámai hangon bejelentette, hogy a megyének nincs pénze az együttes fenntartására, ha átvesszük jó, ha nem, megszűnik. Bogos Zsolt – ő volt a gazdasági szakbizottság elnöke – egyből azt mondta, hogy nagyon szegények vagyunk, de annyi pénzünk mindig lesz, hogy a székely együttest fenntartsuk. S úgy is tettük, a székely együttes megmaradt, mai napig is reprezentatív intézménye a városnak. – Ön nem akart polgármester lenni? – Nem akartam. Minden ember kell tudja azt, hogy a képességének hol a határa. Én nem voltam nagy szónoki tehetség, sokszor nehezemre esett egy beszédet megtartani, nem vagyok csíki születésű – itt gyakran elhangzott, hogy Csíkszereda vezetője katolikus és csíki legyen. Én dolgozni szerettem, és dolgoztam is, nagyon jó viszonyban voltam és vagyok mai napig Csedő Csabával, együtt kínlódtuk végig ezt a 11 esztendőt, és merem állítani, sokkal több kellemetlen ügyünk volt, mint kellemes. Kevés volt a sikerélmény, de a várost valahogy fenntartottuk, működtettük s lassan-lassan léptünk előre. Anyagilag eleinte nagyon rosszul állt a város, amíg nem volt külön a városi pénzügy, közelharcot kellett vívni, hogy mennyi is az a bevétel, amit nekünk átadnak a város működtetésére. Megkaptuk, hála a jó Istennek, az iskolákat – de szörnyű állapotban. Volt egy olyan esztendő, hogy a város költségvetésének 25 százaléka csak az iskolák működtetésére ment rá. Az összes mosdót, illemhelyet pontra kellett tennünk, egyetlen iskolának sem volt működési engedélye. – Már 1992-ben is két alpolgármester volt? – Nem, 1996-ig egyedül voltam alpolgármester, utána négy évig voltunk Bíró Albinnal és még négy évet Papp Előddel alpol­gár­mesterkedtünk. – Mi volt az ön feladatköre általában? – A feladatköröket a polgármester osztja le, esetünkben közös megegyezéssel inkább az volt a kérdés, ki mit vállal. Én a városgazdálkodással foglalkoztam, és mivel mindig vonzódtam a kultúrához, a kulturális ügyek is hozzám tartoztak. Ezek közül a színház alapítására különösen büszke vagyok. Kezdetben úgy képzeltük el, hogy megpróbálunk egy végzős csoportot elcsalni Szeredába. Felmentünk Marosvásárhelyre Várday Györggyel, Forró Miklóssal, Péter Istvánnal, Adorjáni Károllyal, hogy tárgyaljunk Csatlós Loránd szeredai születésű színésszel. Történetesen a közelünkben volt Parászka Miklós is Hunyadi Lászlóval. Leültek hozzánk, és két-három óra alatt megegyeztünk, hogy lesz színház Csíkszeredában. Az azóta eltelt 17 alatt meg is gyökeresedett itt az intézmény. – Említette, hogy bőven volt részük kritikában és kellemetlenségben... – Nem a kritika volt kellemetlen. Nem újdonság, hogy ha valaki valamit csinál, abba van hiba is. Azért is szidják, amit megtesz, azért is, amit nem végez el, ezen nem problémáztam… és nem is lepődtem meg rajta. Azon sem lepődtem meg, hogy miután visszavonultam, nagyon sokan, akik addig kilométerekkel előre köszöntek, azután a fejüket félrefordítva mentek el mellettem. Nem zavart egyáltalán. Régi mondás, hogy Kidőlt keresztfának nem köszön már senki. Inkább arra gondolok, hogy sokan mai napig is megállítanak, sokszor csak látásból ismert személyek, és elbeszélgetünk… Ezek a dolgok jólesnek. – Milyen jellegű kellemetlen élmények voltak? – A legkellemetlenebb tapasztalataim a lakószövetségekkel kapcsolatosak. Nagyon nehéz volt a létrehozásuk, nagyon nehéz az emberekkel megértetni bizonyos dolgokat. Azt hitték, hogy csodákra vagyunk képesek, nem akarták elhinni, hogy korlátozottak a lehetőségeink. Pedig az anyagi lehetőségeink rendkívül korlátozottak voltak. Emlékszem, hetekig jártam Bukarestet, amíg a jóváhagyást megszereztem és a pénzt hozzá, hogy a Kalász negyedi temetőt tudjuk bekeríteni. Az egyházi temetőket visszaadtuk az egyházaknak, Zsögödben, Taplocán, Somlyón, mert ez volt a normális, és a központi temető, ami a városé volt, megtelt. Terjeszkedni nem lehetett. Ideig-óráig egy-egy egyház befogadott valakit, de adott pillanatban már nem. Soha el nem tudom felejteni, hogy egy Kalász negyedi nő bejött a tanácshoz, s azt mondta, hogy „Polgármester úr, ha nem ad nekem egy helyet, akkor én ások egy gödröt a blokk elé s oda beletemetem a férjemet. Egy hete ott van a kórházban, a hidegházban és nem tudom eltemetni.” Akkor már az új temetőre megvolt nagyjából a jóváhagyás, de egyéb semmi. Balázs András a városi urbanisztikai osztály vezetője kiment az üres területre, s azt mondta: „ide ássák!” Az első sírt a Kalász negyedi temetőben úgy ásták ki, hogy még egy kerítés sem volt. Akkor ideiglenesen egy kisebb részt bekerítettünk, aztán nagy keservesen sikerült Bukaresttől, központi alapból annyi pénzt kicsikarni, hogy tudjunk egy rendes kerítést és közművesítést, úthálózatot készíttetni. Utólag az ember szinte el sem hiszi, én magam sem sokszor, hogy ez bizony így volt. Minden reggel Antal Andrással beszéltünk telefonon, s örvendtünk, ha csak 11 csőtörés volt. A fűtéssel is problémák voltak, óriásiak voltak a veszteségek. 1996–97 körül kezdtük meg a kazánházak modernizálását, és sikerült három év alatt elérnünk, hogy nonstop legyen meleg víz a városban. – Végig az RMDSZ színeiben tevékenykedett? – Végig. Mai napig csak az RMDSZ-nek és a Fidesznek vagyok a tagja. Amikor a Fidesz kijelentette, hogy határon túli magyarok is lehetnek tagok, akkor beléptem a ceglédi Fideszbe, s annak vagyok tagja immár 15 éve. – Miért szállt ki a közigazgatásból? Tudatosan nem úgy fogalmazok, hogy a politikából, mert úgy gondolom, Önre nem igazán illik a politikus kifejezés… – Én már a korban is benne voltam. Mivel a megyei útügynél dolgoztam, és a tervezőirodánál töltött munkaéveimet a kettős kategóriába sorolták be, hamarabb elmehettem nyugdíjba. Az utolsó négy évet, 2000–2004 között, gyakorlatilag Csedő Csaba unszolására, biztatására vállaltam el, de mi már mandátumunk közepén bejelentettük, hogy visszavonulunk. – Tanácsosi mandátumért sem indult? – De igen, még négy évig tanácsos voltam, de többet nem. Úgy éreztem, hogy ez elég volt. Amit lehetett, megtettem, a jó szándék mindig megvolt bennem, s ha az eredmények nem is mindig igazolták a jó szándékot, úgy érzem, hogy valamit csak sikerült tenni. Mai napig a legnagyobb sikeremnek a vízhiány megoldását, megszüntetését tartom – persze a fő érdem ebben Antal Andrásé és Pál Árpádé, a GOSCOM munkatársaié –, valamint azt, hogy van színház. Erre most is büszke vagyok, és nyugodt szívvel állítom, ha nem vagyok akkor ott, nem lett volna színház. Részem volt abban is, hogy van Csíkban kamarazenekar. És a ceglédi oklevélen kívül, amit a testvérvárosi kapcsolatokért vehettünk át, csak ettől a két intézménytől kaptam elismerő oklevelet. – Mióta nyugdíjas? – 2005-től. Az alpolgármesterség után egy évet voltam a Szakszervezetek Művelődési Házánál. Nagy öröm számomra, hogy most már az épület városi tulajdonba került. Szerintem ez a 12 éves városvezetés nagyon jól dolgozik. Amikor 2004-ben elmentem, egyedül a kultúrát féltettem, de hál’ istennek, fölöslegesen, mert még egy lapáttal rátettek arra, amit mi csináltunk, úgy, hogy szerintem minden a legnagyobb rendben van, és jó úton vagyunk. – Akkor 59 évesen nyugdíjas lett… Mivel töltötte, tölti azóta napjait? – Négy évig még tanácsos voltam, benne voltam a színház alapítványában is, ott is tevékenykedtem, de lassanként minden lemaradt. Egyedül a református egyháznak maradtam a gondnoka, és főállású nagypapa vagyok. Négy unokám van, ez többet jelent bárminél. Nem mondhatom azt, hogy szabadidőm van, vagy unnám magam... Egyébként is mindig megtaláltam azt a munkát, ami kellett, nem szoktam tétlenkedni. Daczó Katalin