Hatvan évet töltött július 18-án Biró Sándor sakkozó. A Gyergyó­ditróban született, Csík­szeredában élő sportolót születésnapja után két nappal, pályafutásának egyik legnagyobb sikere, az amatőr világbajnoki cím elnyerése után kerestük fel. [caption id="attachment_54356" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Sokat dolgoztam ezért a címért. A csoportunkban 43-an voltunk 12 országból, összesen 314-en 30 országból. Erre a versenyre főleg olyanok mentek, akiknek pénzük volt, én voltam a „legcsóróbb”, de fontosnak tartottam, hogy elmenjek. Elsősorban azért, mert a „Biró Sándor nemzetközi mester megsegítése, hogy nagymester legyen” pályázat révén immár második éve Csíkszereda Önkormányzata támogat. Feltettem magamban, hogy hatvannégy éves koromig próbálkozom a nagymesteri cím elnyerésével, mert így, ezzel a pici anyagi támogatással, esélyt látok, hogy elérjem az utolsó fokozatot. Ehhez minél erősebb és drágább versenyeken kellene részt vennem. De arra nem gondoltam, hogy éppen Kosz-szigeten világbajnok leszek. Igaz, hogy nagyon nagy segítséget éreztem a Jóisten részéről, de rengeteget gyakoroltam is: négy alkalommal a kilencből nem mentem a svédasztalhoz, mert azt a negyven percet, amit ott eltöltöttem volna, felkészülésre használtam. Vagy szabadnap volt, a többiek kirándultak, én nem vettem részt, hogy készüljek. A végén pedig szinte nem éreztem semmit… – Mit akart bizonyítani? Kinek? – Kocsis Miska bácsi „fedezett fel” a csíkszeredai könyvtárban 1972-ben. Sokat jártam oda, mert ott olvashattam a Revista Română de Șah című lapot. Miska bácsi itt akkor a legjobb sakkozó volt, és könyvtárfelelősként dolgozott, s miután felfigyelt rám, meghívott a megyei válogatottba. 1990 után többször mondta, „Te, Sanyi, a nevedet nem olvasom, csak, ha cikkeket írsz. Játssz, legyél nagymester! Hát nem ez volt az álmod?” Mondtam, hogy igen, csak ahhoz idő kell. De igazából pénz kell és senki nem ad az országban pénzt. Negyvennyolc éves pályafutásom alatt kaptam egy tizenhat lejes golyóstollat. Többször bekerültem Hargita megye legjobb tíz sportolója közé, egyszer negyedik voltam, s azért kaptam a golyóstollat. De legalább tokban volt. Az más, hogy az általam szervezett sakkversenyeket a megye és város is már régebbről támogatja, de egyéni támogatásom tavalytól van. – Hogyan kezdett sakkozni? – Öt-hat éves voltam, amikor édesapám elküldött borbélyhoz Dit­róba. Laci bácsinál tízen voltak előttem, és a várakozók sakkoztak. Egy láda bort kapott a nyertes. Mondtam édesapámnak, tanítson meg sakkozni, hátha én is tudnék nyerni egy láda bort. Már a hetedik osztályt is elvégeztem, amikor a nyári vakációban megtanított. Akkor azt mondta, hét-nyolc évig azért nem tanított meg, hogy ne zavarjon a tanulásban, s azután is sokszor eldugták előlem a sakkot, hogy tudjak tanulni, pedig az inkább segített volna. – Mikor döntött a sakk mellett? – A csíkszeredai faipari szakkö­zép­iskolában kézilabdáztam, fociz­tam és sakkoztam, de volt egy emlékezetes pillanat, amikor döntöttem. Major és Jónás sportiskolás csapatában játszottam hátvédként. Ezzel párhuzamosan beírattam a faipari csapatát levelezési sakkversenyre. A csapat négy tagból állt, de én játszottam mind a négy helyett, az osztálytársaim elcímezték a levelezőlapokat, s én válaszoltam meg. Megnyertük az Iskolák Kupáját, ami majdnem három éven keresztül tartott. Sokszor fejből válaszoltam meg a leveleket, naponta majdnem negyvenet. Szombaton megválaszoltam, vasárnap hátvédként fociztam, s éppen támadásban voltunk, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy összecseréltem két választ, és egy csatár kicselezett, gólt rúgott. Arra ébredtem fel, hogy Jónás kiabál. Ez volt az a pillanat, amikor a sakk mellett döntöttem. Annyira ott jártak a gondolataim. De mai napig nincs hajtási engedélyem, mert félek, hogy elgondolkozom, s a sáncban kötök ki. – Mindig folyamatosan éppen egy játszma közben van? – Szinte minden gondolatom sakkal kapcsolatos. Van több mint ötven tanítványom, ha nem játszom, akkor velük foglalkozok, őket készítem fel bajnokságokra. Minden, ami körülvesz, a sakkról szól. Amikor megnősültem 1983. július 23-án, a feleségem tudta, hogy kihez jön. A lakodalmi pénzünk két nap alatt sakk-könyvekre ment el. Negyvenhétezer lej volt ez akkor, több mint egy fél Dacia. Azt mondtam a feleségemnek, ezek a könyvek kellenek, hogy tanuljak, és majd kamatostul jön vissza a pénz. Csak egy dologról feledkeztem meg: ha nyertem a szocialista országokban – csak oda engedtek –, a nyeremény oklevél, serleg s esetleg egy kazettás magnó volt. – Mivel foglalkoztak a szülei? – Édesapám huszonkét évig üzletvezető volt. Édesanyám négy gyereket nevelt, sokáig nem tudott dolgozni. Édesapámnak egy leltárkor anyagi gondja adódott és ott kellett hagynia a kereskedelmet, pedig vérbeli kereskedő volt. 1968-ban, amikor az oroszok bementek Prágába, és vitték a magyar katonákat is, én harmadik osztályosként elkérezkedtem a tanító bácsitól, hogy segítsek édesapámnak árulni, mert az emberek meg voltak bolydulva, hogy világháború lesz. Édesapám is rátett egy lapáttal, azt mondta: „Jó emberek, só és gyufa legyen a háznál!” Ötvenkilós zsákokban vitték a durva sót, és olyan is volt, aki egy óriási nagy csomag gyufát vett meg, amiben száz csomag van, mindegyikben tíz skatulya. Szerintem még most is van gyufája… Édesanyámnak, szegénynek csak négy osztálya volt, sokan voltak testvérek, s kellett dolgozniuk. Emiatt édesapám kicsit lenézte. Végül, amikor a probléma megtörtént, édesanyám is elkezdett a bútorgyárnál dolgozni, mert a gyerekeket fel kellett nevelni. Én az üzletben sok mindent megtanultam, mert sokat segítettünk mi, gyerekek is. Tudtam kívülről az ezerötszáz termék árát. Emlékszem, amikor építettük a házunkat, akkor másodikos voltam, és Ditróba érkezett a Winnetou film. Hétköznap volt, kértem édesapámat, engedjen el moziba. Ő azt mondta, van két szekér homok, restáljam kétfelé, egyiket durvábban, másikat finomabban. Ha elvégzem, akkor mehetek. Vagy négy órán keresztül dolgoztam, amíg meglett, és elengedtek, de a híradóba belealudtam, olyan fáradt voltam. A film végén költöttek fel. Másnap elmondtam a tanító bácsinak, Kovács Józsefnek, hogy mi történt, erre ő délelőtt elengedte az egész osztályt. – Mi a civil foglalkozása? – Asztalos vagyok. Ezt tanultam öt évig a csíkszeredai faipariban. Édesanyám sze­rette volna, hogy a négy gyerekből legalább egy egyetemet végez, és remélte, én leszek az. Felvételiztem, de nem sikerült. Nem sajnálom, mert amit elértem a sakkban negyvennyolc év alatt, azzal az erőbedobással két egyetemet el tudtam volna végezni. – Ehelyett a bútorgyárban volt sportállásban 90-ig. Mi történt azután? – Az új igazgató, Szász Márton kezembe adta a munkakönyvet. Az volt a szerencsém, hogy 1990. január elsején kaptam meg a nemzetközi mesteri címet a FIDE-től. Akkor kilencedik voltam az országban a felnőttek között, 2435-ös élőpontszámmal. Ez nemzetközi mesterként jó eredmény volt, benne voltam a válogatottban. Munkakönyv a jobbomon, a házi borunk a balomon. Egy hétig fogyasztottam, s közben gondolkodtam, hogy mitévő legyek, hogy merjem a feleségemnek a lakodalmi pénzes eset után azt mondani, hogy a sakk mellett maradnék, és bízzon bennem. Ő azt mondta, hogy rendben van, csináljam. Abban az évben tizennyolc versenyt játszottam öt országban, és több mint kétszázhatvan napot távol voltam. Nem is tudtam addig, hogy a nemzetközi mesteri cím után külföldön egy pici honorárium is jár. Így addig csűrtem-csavartam, hogy még olyan is volt, hogy három verseny után hazajöttem, s kérdeztem anyósoméktól, akarják-e, hogy vegyek egy fejőstehenet? Mert meg tudtam volna engedni magamnak. De nem akarták, úgyhogy megkönnyebbültem. Akkor jöttem rá, hogy tisztelem Szász Mártont, mert ha az embert kényszerpályára helyezik, nagyon tud mozgolódni. – Azóta szabadúszó… – Igen, tulajdonképpen. A feleségemnek az volt a kérése, hogy fizessem a nyugdíjalapot és az egészségbiztosítást. Időközönként akadtak támogatóim, volt jó barátom is, aki ideig-óráig alkalmazott a saját cégénél, hogy azt végezhessem, amit szeretek. Így lettem például papíron tehénpásztor András István barátomnál. Nem tudok még egy nemzetközi mesterről, aki elmondhatja, két és fél évig tehénpásztor volt… – Úgy tudom, sakkbábukat készít. – Az Újvidéki Sakkolimpián jött ez az ötlet. Az ottani sakk-készletet a zentai bútorgyár gyártotta, de nem volt a bábukban élet. Márpedig egy sakkozó tudja, milyen kell hogy legyen egy jó bábu: minőségi, ne szúrja a kezed a fának az erezete, legyen nehezéke… Ezért 1990 őszétől elkezdtem sakkbábukat gyártani, és ez három évvel ezelőttig ment. Minőségi bábukat készítettem, Bobby Fischer két készletet vett belőle, Kaszparovnak is van. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy ha én létrehozok egy klubot, akkor az legyen minőségi: jó sakkokkal, jó táblákkal, jó órákkal, asztalokkal, laptoppal, sakkos programokkal felszerelve. Így hoztam létre a Caissa Klubot, és 1998-ban már az első nemzetközi versenyt megszerveztem. Jelenleg 101 leigazolt sakkozóm van. – Ön milyen klubokban játszik? – Egy német és egy magyar csapatban, amellett Párizs mellett van egy francia csapatom, még egy osztrák csapat, plusz a Caissa. Mindegyikben edző is vagyok, és le is vagyok igazolva játékosként. Nagyon sok hazai és magyarországi nagymester ezt csinálja, amit én, a túlélés miatt több klubot választ. 1990-től hét évig voltam a Román Sakkszövetség berkeiben, még elnököt is akartak belőlem csinálni, de nem vállaltam. – Tudja netán, hogy Romániában jelenleg hány nagymester, meg nemzetközi mester van? – Külön vannak a férfi és a női nagymesterek. Nem tudom a pontos számot, csak azt, hogy mind szétszóródtak a világban. Még mindig ez a jobb megoldás, nem a végleges elmenetel. Én már a Kádár-rendszerben is kitelepedhettem volna Magyarországra, de nem akartam. Itt van az én ismeretségi köröm, ide fognak engem elhantolni majd. – Nagyon jó a memóriája. Ez a sakknak köszönhető, vagy csak az lehet jó sakkozó, akinek jó a memóriája? – A sakknak köszönhető, de néha még én magam is meglepődöm. Például játszottam szimultánt 76 táblán Udvarhelyen. Ez országos rekord volt. A középiskola akkori igazgatója, Colceriu azt mondta, hogy aki tud sakkozni, az jöhet. Persze sokan jelentkeztek, mert akkor nem kellett menjenek órára. A kantinban rendezték meg, s kicsit meg kellett gyorsítanom a lépteimet, mert délben ott ebédeltettek, kellettek az asztalok. Mind a hetvenhat diákot megvertem. Nem voltak erős sakkozók, de a hetvenhat úgyis hetvenhat. De nem ez volt a szenzáció, hanem az, hogy két hét múlva lehívtam mind a 76 játszmát. Előszedtem az agyamból, el volt tárolva. Amúgy vásott sokat a memóriám, de a villámversenyből, amit májusban Kosz szigetén megnyertünk, hazafelé fejben lehívtam mind a hét partit. Más azt sem tudja, hogy reggelire mit evett, én meg leírtam ezt hatvanévesen. – Gyerekkorában mire gondolt, hogy mi lesz, ha felnő? – Valamit az életben fel akartam mutatni. Emlékszem, kisgyerekként a patak partján a fűzfát farigcsáltuk, sípot csináltunk belőle. Azúrkék volt az ég, felhők sehol, s én elgondolkoztam, hogy mi lesz akkor, amikor nem leszek, nem lesz Föld, élet, semmi… Elkezdtem sírni. Ekkor tettem fel magamban, hogy maradandót alkotok, hogy hasznosan töltöm el az éveimet. Hallottam egy hindu mondást, miszerint „Sírva jöttünk a világra, s körülöttünk mindenki nevetett. Úgy kell élnünk, hogy mosolyogva távozhassunk, s körülöttünk mindenki sírjon.” Ez azóta is foglalkoztat, és küld egy irányba. Igaz, hogy konkrétan embereken nem segítettem, nem gyógyítottam, de a sakk által és a negyvenhárom éve működő rovataim által igyekeztem minél több emberrel megismertetni a sakkot. Néha foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyi van még hátra, mert a hátralevő életemet még jobban szeretném megélni. Minden, ami aprólékoskodás, háttérbe kell kerüljön, hogy előtérbe tegyem az én pályafutásomat. Igenis, mutassa meg Biró Sándor, hogy megszerzi a nagymesteri címet, mert az rekord lesz. Senki nem volt ebben a korban nagymester. Mert elméletileg lehetséges, gyakorlatilag nagyon nehéz. Daczó Katalin