Hirdetés

Novák Károly Eduárd: bátor voltam, hogy megvalósítsam az ötleteimet

Paralimpiai kerékpározóként, de ha úgy alakulna, akár sportminiszterként is lennének még tervei Novák Edének, aki visszatért a versenysportba és a párizsi olimpiára készül. A volt miniszter azt állítja, kitartása és bátorsága az élsport mellett a politikában is meghozta az eredményt – hogy pontosan mire gondol, többek között erről is kérdeztük.

Pál Bíborka
Becsült olvasási idő: 9 perc
Novák Károly Eduárd: bátor voltam, hogy megvalósítsam az ötleteimet
Fotó: László F. Csaba

– Tavaly nyilvánosan bejelentette, hogy újrakezdi a versenysportolást, készül a párizsi paralimpiai játékokra. Ennyi év kihagyás után hogy megy a felkészülés, és mire számít?

– A döntés, hogy indulok a hatodik olimpián, két okból született: egyrész úgy éreztem, még van időm felkészülni, össze tudom szedni magam – de nem tagadom, hogy kilábalás is a minisztériumi mandátumból. Több kollégámhoz képest nekem szakadt meg a leghamarabb a politikai tisztségem, sokan szenátorként vagy képviselőként folytatják a munkát. Nekem viszont hirtelen véget ért ez a pálya, és le kellett kötnöm magam egy új feladattal. A sport már többször volt segítség a nehéz helyzetekben, ez segített a ’96-os balesetem után és más súlyos élethelyzetekben is, tehát ismét a bevált módszerhez nyúltam. Nagyon nehéz volt visszatérni a versenyzéshez, rengeteg kétely volt bennem, hiszen két évet egyáltalán nem sportoltam, 73 kg-ról meghíztam 89-re. Kihívás volt tehát mind a szervezetemet, mind a mentális állapotomat visszaállítani az élsportolói létre. A kitartó edzések után most úgy érzem, akár esélyes is lehetek egy éremre a párizsi paralimpián. 

– Hivatásos sportolóként, az élvonalból került a politikai élet felső köreibe, hogyan tudott az új feladattal azonosulni? Hogy igazodott el a politika terepén?
– Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek köszönhetem a bizalmat és a lehetőséget, hogy sportminiszterként dolgozhattam. Bár nem ismertük egymást, a közös megbeszélések alkalmával, amikor vázoltam, hogy szerintem miként kellene jól működjön a minisztérium, és erre milyen terveim vannak, bizalmat szavazott számomra. Az első periódus nagyon nehéz volt, mert az adminisztrációban nem volt tapasztalatom, ezért elég sokat hibáztam is, szerencsére nem kapitális hibákat vétettem. Folyamatosan konzultáltam a kollégákkal, segítséget kértem, aztán belerázódtam és átláttam, hogyan működik a rendszer – persze voltak, akik nem bíztak bennem, és úgy gondolták, nem sokáig maradok a minisztériumban. Rengeteget segített az, hogy nyolc éven át a Román Kerékpáros Szövetség elnöke voltam, és ott sok küzdelmünk volt már a sportminisztériummal, valamelyest beleláttam tehát a szövetségekkel, sportolókkal való viszonyrendszerükbe. A legfontosabb szerintem az, hogy voltak ötleteim és kellő bátorságom is, hogy elindítsam és megvalósítsam őket. Továbbra is rengeteg esélyt látok a román sportban, nagyon sok tehetséges fiatal van, viszont reformra lenne szükség.

– Milyen tapasztalatot von le ennyi idő távlatából: magyarként mit jelent Bukarestben miniszteri tisztséget betölteni?

– Nagy hátrányból indultam. Magyarként sportminisztériumot vezetni nehéz feladat, ez a szakterület büszke a román tehetségekre, ezért fokozottan jelen van a hangulatban a nemzeti önérzet. Ehhez képest jöttem én kisebbségiként – persze, hogy sokakat zavart, még ha próbáltam is mindenkit az eredményei tükrében kezelni. Egy idő után a közvetlen környezetemtől megkaptam a bizalmat, de a nagypolitikát továbbra is zavartam. Az első fázisban, amíg USR–PNL-koalíció volt, elég jó mandátumot vittem. Tárcavezetőként a legnagyobb ütközési felületet az Arcul de Triumf rögbistadion ügye adta, ott ugye a rögbiszövetség a magáénak tudta be ezt az épületet, miközben az volt a politikai egyezség, és az is volt kézenfekvő, illetve jogilag is alátámasztott, hogy ez nem lehet szövetségi tulajdon. Három éven keresztül kampányoltak ellenem és gerjesztették a sajtóbotrányokat, és ez csak felerősödött, miután a PSD került kormányra. Ekkor már nagyon elmérgesedett a helyzet, de hát látható, hogy a stadion most is a minisztérium tulajdonában van. 


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés

– Sportolóként is sok időt töltött távol az otthonától, hogy volt ez miniszterként? A pozíció betöltése mennyi időt vett el a családjától?

– Nem egyszerű ezt végigvinni, 24 órából 24-et készenlétben kell lenni, bármilyen krízis történik, helyt kell állni. Szerencsére a családom mindvégig támogatott. Keveset tudtam itthon lenni, minden vasárnap beutaztam a fővárosba és csütörtökön délután vagy pénteken jöttem haza. Ki is számítottam, hogy csak ezzel egy év alatt egy hónapot töltöttem autóban. A gyermekeim is büszkék voltak rám, azt mondtam nekik, hogy ez a helyzet nem tart örökké, most kell maximálisan kihasználni a lehetőséget és előmozdítani a sportéletet. Az utóbbi harminc évben 27-28 sportminiszter volt, tudtam tehát, mennyire képlékeny a helyzet. Sőt, úgy tudom, a tisztség betöltésének idejét tekintve még így is én tartom a rekordot, egyedüli vagyok, akiknek két mandátuma volt. 

– Lassan egy év telt el a leköszönése óta, biztosan sikerült számot vetni és levonni a következtetéseket. Mit tart a legjobb miniszteri döntésének?

– A legértékesebb egyértelműen a tíz évre szóló, részletes ütemtervre bontott sportstratégia. Sajnos, ahogy eljöttem Bukarestből, be is került a fiókba, annak ellenére, hogy kormányrendelettel fogadtuk el, és minden érintett minisztérium aláírta a benne foglaltakat, ami azt jelenti, hogy a következő időszakban meg kellene valósítani. Ennek az alkalmazása lényegében a sport reformját jelentené, tartalmaz egy elemzést a jelenlegi helyzetről, illetve egy ütemtervet, amelynek alapján megtörténhet a változtatás. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem munkatársaival írtuk meg. Egyébként többször akadályozták ennek a kidolgozását, például egy éve dolgoztunk már rajta, amikor egy hétfőn kaptunk egy meghívót a kormányhoz, hogy velünk közösen megalapítsák azt a munkacsoportot, amelyik kidolgozza a sportstratégiát… Amit még sikernek tartok, az a „Lex Novák” törvény és a decentralizáció. 

– Ezekre vissza fogunk térni, de előtte hadd kérdezzem meg, hogy mit tart rossz döntésének?

– Visszatekintve sok mindent másképp csinálnék. Nagyon beleástam magam a papírmunkába, többet kellett volna politizáljak. Olyan kevés és fásult emberrel kellett dolgozzak, hogy azt éreztem, napi szinten kell ellenőrizzem és kövessem a dolgok menetét, különben nem haladunk. Nagy hibát, visszafordíthatatlan rossz döntést nem hoztam. Bakizni bakiztam, volt olyan, hogy arra kértek egy tévéműsorban, énekeljem el a román himnuszt. Ez a kérés annyira váratlanul ért, hogy rosszul kezeltem a helyzetet. Nem énekeltem. Most lehet, hogy az első szakaszt elénekelném. De lényegében ez is egy provokáció volt, amennyire tudtam, ezeket próbáltam nyugodtan és higgadtan kezelni.

– A sportstratégiának az a célja, hogy a tömegsportot ösztönözzék, az iskolai sportolást 5-ről 30 százalékra növeljék. Történt előrelépés ebben?

– Nem. Amint említettem, a stratégia a fiókban ül. Hat hónapba került, amíg sikerült aláíratnunk, elfogadták, bár azt gondoltam, eddig sem jutunk el. Az alkalmazása még hátravan, ez valójában egy minisztériumi döntés, hogy akkor a heti két tornaóra mellett csinálunk három extra sportaktivitást, bizonyos sportklubokkal. Úgy, ahogy Csík­sze­redában korcsolyázni és úszni járnak a gyermekek, ezt meg lehet csinálni országos szinten is. A reform életbe ültetésének egyik nehézsége, hogy a sportminisztérium mellett öt nagy szereplő van: a tanügy-, a belügy-, a védelmi, a szállítási minisztérium és az olimpiai bizottság, akik mind érdekeltek a témában. Ezek mind összehangoltan kell dolgozzanak és megegyezzenek ahhoz, hogy bármilyen reformot elérjünk. Meglátásom szerint egy helyre kellene összpontosítani a jelenleg szétszórt erőt és pénzt. Meg kellene szüntetni az állami klubokat, és szövetségeken keresztül finanszírozni azokat a klubokat, ahol vannak eredmények. Ennek a részben szocialista elemeket is hordozó rendszernek tudható be az is, hogy míg 2000-ben Románia 26 érmet nyert az olimpián, most Tokióban 4-et, 80%-os visszaesésről beszélünk tehát. Tudom, hogy sokan nem akarják elfogadni, hogy a román sport mennyire alulteljesít, de hosszú távon ezzel szembe kell nézni. 

– Tervei között szerepelt a sportbázisok bővítése is. Mit sikerült ebben elérni?

– Megalkottunk négy téli és hat nyári olimpiai központot, az egyik téli központ itt van Csíkszeredában, az egyik nyári pedig Sepsiszentgyörgyön. Legalábbis a stratégiában szerepelnek, csak ki kellene építeni őket. Ezek tizennégy éves tehetséges fiataloknak biztosítanának szakmai, iskolai felkészülést, a csíkszeredai esetében ez újabb beruházást jelentene a megyeközpontnak, a Vákár Lajos Műjégpálya felújítását és a mellette lévő gyorskorcsolyapálya befedését, a sípályák megnagyobbítását. A stratégia révén tehát megteremtettük ezeknek az infrastruktúráknak az alapját, ezt kellene kivitelezni uniós vagy állami támogatások révén. Az állami támogatás így nem a klubokhoz menne, hanem központilag tíz nagy központnak biztosítaná a minisztérium a fenntartását. Innen léphetnének az olimpiai szintre. 
A sportbázisokkal kapcsolatosan az a stratégiában leírt elképzelés, hogy az olimpiai sportok számára épüljenek ki ezek, erre pedig legyen pályázati rendszer az Országos Befektetési Tanácson keresztül. Jelenleg is rengeteg sportcsarnok, stadion, multifunkcionális pálya épül országszerte, de nincs ebben egy rendszer, koncepció. Megépülnek anélkül, hogy tudnánk, mire használjuk majd, vagy mire lenne még szükség, mert az adott környéken például nincs. Az a meglátásom, hogy hatékonyabban kell elkölteni a pénzt.

– Prioritásként kezelte a sportbázisok decentralizálását is, hogy ezek átkerüljenek a helyi vagy megyei önkormányzatokhoz, és majd ők pályázzanak az Országos Befektetési Társaságnál (CNI) a felújításra. Hány ilyen decentralizálás történt a két és fél éves mandátuma során? Hargita megyében melyek azok a sportbázisok, amelyek át kellene kerüljenek az önkormányzatok ügykezelésébe?

– Hargita megyében a Vákár Lajos Műjégpálya és a gyorskorcsolyapálya kellett volna átkerüljön a polgármesteri hivatal ügykezelésébe, hogy aztán tudjanak a felújításra, illetve az utóbbi befedésére pályázni. Sajnos az önkormányzattal ezt nem sikerült lebonyolítani.
Országos szinten az elmúlt két és fél év alatt annyi sportbázist adtunk vissza az önkormányzatoknak, mint a korábbi minisztériumok az elmúlt tíz évben. Sorolhatom: a konstancai Gheorghe Hagi Stadion, a craiovai focistadion, a szatmárnémeti sportszálló, a sepsiszentgyörgyi sportklub épülete stb. Sajnálom tehát, hogy Csíkszeredában sem a jégpálya, sem a gyorskorcsolyapálya nem került át a polgármesteri hivatal ügykezelésébe, mert lehetett volna fejlesztésekre pályázni. Ha még egyszer sportminiszter lennék, az első dolgom az lenne, hogy a csíki jégpálya ügyét helyretegyem.

– Az egyik legvitatottabb döntése az ún. Lex Novák volt, amely előírja, hogy a nevezett játékosok 40 százaléka hazai sportoló kell legyen. Ez mennyire változtatta meg a csapatsportokat, és melyek azok a szakszövetségek, amelyek ma is betartják a törvényt? 

– Fél éven át egyeztettünk a romániai és nemzetközi szövetségekkel, kikértük mindenkinek a véleményét, külföldi példákat vizsgáltunk meg, és arra a következtetésre jutottunk, hogy minden ország védi a saját sportolóit. Nálunk sajnos azt történt, hogy szabályozás hiányában az átigazolások teljesen elszabadultak, mindenki azt csinált, amit akart, megfeledkezve arról, hogy lényegében a saját sportolóinknak a 90 százaléka abba kell hagyja a sportot például a kézilabdában, mert nincs hely játszani az 1. Ligában. Kétszer vagyunk tehát vesztesek: felneveljük a játékosokat, utána pedig abba kell hagyják a sportot, mert nincs hol játsszanak. Közben háromszoros áron fizetjük az ellenfeleinket (külföldi játékosokat), és a válogatott játékosaink ülnek a padon. A Lex Novák elérte a célját, alkalmazzák a röplabda-, a kosárlabdacsapatok. Most az egyik legnagyobb ellenzője, a futballszövetség is elismerte a törvény jogosultságát, és hoztak egy belső szabályzatot, ami voltaképpen a Lex Novákkal hasonló. A kézilabdában még mindig vannak problémák a játékosok arányát tekintve, de én azt mondom, hogy elértük a célunkat. 

– A törvény be nem tartása 30 ezer lejes bírságot von maga után. Hány ilyen büntetést róttak ki eddig?

– Elsőként 3 ezer lejben állapítottuk meg a bírság értékét, de miután láttuk, hogy ezt gondolkodás nélkül kifizetik, módosítottuk az összeget 30 ezer lejre. A törvény módszertanát kidolgoztuk, lehetne alkalmazni, csak hát senki nem ellenőrzi a szövetségeket. Amíg a minisztériumban voltam, adtunk ki 3 ezer lejes büntetést, például a kézilabdásoknak.

– Három évvel ezelőtt jelentette be egy udvarhelyi sajtótájékoztatóján, hogy a minisztérium külön klubot létesít, így átveheti az akkor még Szejke SK néven szereplő udvarhelyi felnőtt kézilabdacsapatot, s így a tárca direktben tudja majd támogatni a klubot. Azt is mondta, a bürokrácia útvesztői miatt a tervből csak a 2022/2023-as idényre lehet valóság, ám ez az elképzelés azóta sem valósult meg. Hol akadt el a történet?

– Ott akadt el, hogy elkezdtük a decentralizációt, és senki nem hagyta jóvá, hogy közben létrehozzunk egy új klubot. Utólag gondolkodva rajta nem is tudom, hogy működőképes lett volna-e az elképzelés. Megmondom, miért: amíg miniszter voltam, a sportklub kapott egy 5,5-6 millió lej értékű támogatást, és most szerintem ennek negyedét kapják. Mennyire lenne tehát ez fenntartható?

– Jól látom, hogy még mindig foglalkoztatja a minisztérium sorsa?

– A sport iránti szeretetem miatt – bármennyi támadást is kaptam –, ha újabb felkérés érkezne, visszatérnék a sportminisztériumba. Úgy érzem, még sok mindent lehetne csinálni, de csak miniszteri pozícióban. Ahhoz, hogy a minisztérium jól tudjon működni, újra össze kellene álljon az ifjúság a sporttal, folytatni kellene a decentralizációt, és életbe ültetni a stratégiát.
 





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!