Dőlj hátra és élvezd! Vásár, paraván, hűvös, de kellemes csíkszeredai levegő. Szerencsére én is székely vagyok, még nincs a lájbi sem begombolva. Gyermekek, csillogó szemek és mindent beleng a kíváncsiság: hát ez az atmoszféra adatott Szűcs Tamásnak, aki a Pulcinella, kutyabaja című előadást hozta el az Unscene nézőinek és járókelőinek. Senki sem tudott elmenni mosoly nélkül a paraván előtt.

A főleg kesztyűs bábokra felépített előadás egyszerre könnyed és elgondolkodtató, mindenkinek annyit ad, amennyit kivesz belőle. Tamás mesterien bánik a bábokkal és a hangjával, az előadás tíz perce után elfelejtem, hogy egy ember mozgatja a bábokat, és hogy mindössze egyetlen színész van az aprócska, szekrényméretű díszlet mögött. Tamás hangja széles spektrumon mozog – minden báb külön hangon szólal meg –, amit probléma nélkül, egyetlen levegővétel nélkül változtat. Nincs benne fölösleges díszítés, minden elem, kellék funkcionális és szórakoztató. Az előadás egyszerű és kedves, a szó legnemesebb értelmében. Annyira interaktív, amennyire azt kényelmesen elbírja az apró, 23-as cipőt hordó közönség is, és csak annyira bonyolult, ami még nem nézi butának a gyermekeket, és gondolkodni készteti őket. Így válik a felmosóból kutya, a műanyag csirkéből majdnem vacsora, a lampionbohócból álruha. A hatás, nevetés, humor mögött a produkció az élet nagy dilemmáit is hordozza. Mindent teljesítünk gyermekként, amit a szüleink kérnek tőlünk? Még a zöldséget is megesszük? Tamás illúziójának alapja, hogy tudja, a néző cinkos, aki elhiszi, hogy amit lát, az valóság is lehet – és én egész végig a cinkostársa voltam.

Néhány óra és nagyon sok kávé után megkezdődött a nap húzósabb része, ahol öt különböző előadás várt rám. Vittem magammal a reggeli kíváncsiságom, és engedtem, hogy történjen, aminek kell. És történt. A nap második előadása a jászvásári egyetemisták Amintiri din pământ și hârtie című, nehezen meghatározható műfajú előadás volt. Nonverbális alkotás lenyűgöző mozgással: mozgásetűdök vetítéssel, dalokkal, nagyon erős zenével tarkítva. Az előadást Cseh Tamás szavaival tudom a legjobban leírni: „Háború máshol van vagy ötven éve, / legfeljebb itt csak az ember fejében,/ miből az ember kinéz.”. Ahogy a dalrészlet, úgy az előadás is azt mutatta meg, hogy nem dughatjuk homokba a fejünket. A mi feladatunk kutatni az öregeink szörnyű élményeit, és az is a mi feladatunk, hogy ezt méltóan feldolgozzuk. Nem mehetek el szó nélkül ezeknek a fiataloknak a hihetetlen testtudata, koordinációja és színpadi jelenléte mellett sem. Nem tudtam nem a tökéletes érzelmekkel átitatott mozdulatokra figyelni.

A kissé megkopott jókedvemmel siettem át a művelődési házba, ahol a kolozsvári harmadévesek Angyal című produkcióját néztem, amelyet a maga is játszó Sztojka Sebestyén írt és Pálffy Tibor (Hobo) rendezett. Az előadás a huszonévesek nagy kérdéseit boncolgatja, amiket többnyire a szorongás táplál. Drogfüggőség, beteg szülők ápolása, veszteség, hit – mind olyan témák, amelyekről elképzelhetetlen, hogy ne érintsék a generáció fiataljait. Az előadásban a térben kevert zene oldja a nehéz pillanatokat, olykor ellenpontoz, máskor meg abban segít engem nézőként, hogy egy pillanatra hátradőljek. Az előadás olyan tükröt mutat, amiben látom a saját imposztorszindrómámat, a megkérdőjelezéseimet, a hanyagságomat vagy éppen a saját emberi kapcsolataimat. A színészek energikusak, minden szó hitelesen hat a szájukból. Azok ők, amik: útjukat kereső fiatalok.

A nap ezen részén már jelentős volt a késés a programban, így levegőt venni is alig volt időm, de nagyon magával húzott a fesztivál hangulata, az emberek, az atmoszféra, ami teremtődött. A mosolyokkal együtt ültem be a nap következő programpontjára, ami Edgar Allan Poe Az elsietett temetés című novellája alapján készült táncelőadás Kiss-Luca Kinga rendezésében, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjainak előadásában. „Elmúlnak így az estjeim nélküled, csillagom, olyan sötét van nélküled, szemem ki sem nyitom.” Váci Mihály Nélküled versének részletei csengenek vissza a fejemben másnap is, ha az előadásra gondolok. A táncosok és a rendező is érzékiséggel és rengeteg empátiával nyúlt a történethez, ami azt eredményezte, hogy a taps előtt szipogások és papír zsebkendő után való kotorászás törte meg a drámai csendet.

Az előadás végére az eső is eleredt, így rohantunk vissza a színház kamaratermébe, ahol Balázs Ádám és Sárosi Áron rendezésében és előadásában nézhettük meg az It's easier if: bohócjátékot, amely nem hagyta szárazon a szemeket, de ne siessünk előre. Adott egy nagyon egyszerű tér, benne egy felborított asztal és szék, egy kiszóródott virágcserép. Hirtelen zene, és Sárosi Áron jön be a nézők között, aprócska gyermekbőröndöt húz maga után, és minden nézőt gyermeki szeretettel üdvözöl. Érezni lehet, hogy várunk valakire, aki ez esetben meg is érkezik: ő Papi. Az előadást két álomjelenet szakítja meg, ahol Papi az elmúlt szerelmét jelző kabáttal táncol. A kabát képe ott lóg a falon: a hiány és gyász végig az előadás fontos résztvevői. Az előadás nem szól másról, mint az őszinte és tiszta szeretetről. Az előadás végére Papi kabátjának képe is kikerül a falra. Elmúlt. Az aprócska bőröndbe visszakerülnek az ekkor már kellékekre csupaszított tárgyak, és az előadásnak is vége. A nézőtér szipog, a taps harsog, és a szív ezen a napon már sokadjára újra megszakad.

Itt van egy cigi- és egy csíki vadmálnányi szünet, mielőtt visszabattyognánk a zuhogó esőben a kultúrotthonba, ahol az Ex-terápia című mozgáselőadás vár ránk, a marosvásárhelyi egyetemisták előadásában és Fehér Ferenc koreográfus rendezésében. A cigi-sör-szalmapityóka kombó újult erőre ébresztett, és buzgón ülök be az előadásra. Jó lesz, azt érzem. És az ember az ilyet általában érzi. Hangos zene, mindenki táncol, az impresszióim dobálnak ide-oda, néha Gaspar Noé, néha rítus, és csak engedem, hogy élvezzem. A táncosok külön-külön és együtt is megmutatják, hogy mit szeretnének adni a közönségnek. Mindenkiből kapunk egy falatot. Ízletes, fogyasztható, bulis. Egyetlen dolog miatt van hiányérzetem, hogy nem voltam elég bátor, hogy felálljak és én is táncoljak. Megkívánta a helyzet. 

Vizi Abigél