Sarány István Füles. Játék a deszkákon című interjúkötetének bemutatóját szervezték meg szerdán Csíkszeredában, a Csíki Moziban. Az eseményen a könyv szerzőjével és Fülöp Zoltán színművésszel Bagaméri-Vass Noémi beszélgetett.

Mint elhangzott, a könyv Fülöp Zoltán (ahogy a színházi szakmában ismerik, Füles) életútját mutatja be, érintve – többek között – tekervényes pályaválasztását, ugyanis a megbecsült színész eredetileg orvosnak (olykor sporttanárnak) készült, de ahogy a kötetben Sarány István fogalmaz: így lelkeket gyógyít. Szó esett az évek során benne felmerülő kételyekről, ugyanis, ahogy a kötetben is megjelenik: „Kétkedve mondom, hogy színész, s ez a kétely végigkísérte az egész életemet.

Mindig megkérdőjeleztem, vajon én tényleg színész vagyok, vagy csak úgy csinálok, mintha színész lennék? Tehát mindig kételkedem, és nem vagyok biztos a dolgomban egész addig, ameddig a néző reakciója meg nincs először. Meg másodszor és harmadszor. És akkor rendeződnek a dolgok, akkor kerülnek helyükre: jó, akkor csináltál valamit. De addig te kételkedjél! És kételkedjél mindig, az első perctől…”

Füles gyermekkoráról, főiskolai éveiről, a színházzal való találkozásáról, példaképeiről, filmszerepeiről, a közönségnek a színházhoz való viszonyulásáról, hobbijáról: a fafaragásról is beszélgettek. Ugyanakkor az interjúkötet ötletének megszületéséről, az alkotás folyamatáról, a szerző és a színész kapcsolatáról, a bő negyedéven át tartó péntek délutáni beszélgetésekről is beszámoltak.

Füles, Sarány István és Bagaméri-Vass Noémi beszélgetéséből kitűnt, hogy a színész számára kiemelten fontos a családja, gyermekei, unokái és Lurkó kutyája. Ahogy az interjúkötet előszavában – a Hetvenkedőben – fogalmaz: „1977-ben, színészi diplomával a zsebemben, nagy reményekkel a lelkemben, kisétáltam a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola kapuján. Első kikötő a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol 1977. augusztus elsején aláírtam a szerződésemet. (…) Nevelgettek, egyengették botladozó lépteimet. 25 évet töltöttem ott, remélem, nem hiába, és visszagondolva, nem kívánhattam volna jobbat magamnak. Második kikötő Csíkszereda, Csíki Játékszín. 1998-ban alakult. Eljöttem alapító tagnak. Azóta itt vagyok. Hetven? Te jó ég! S hogy mikor kerültem a DESZKÁRA? 1971-ben mint amatőr színjátékos, azóta rajta vagyok. Még… Majd leszek közte is… Itt élek Csíkszeredában, nyugdíjas színészként, és még játszadozok…

Ha megkérdeznék, hogy boldog voltam, vagyok, azt felelném: IGEN. Mért ne volnék? Van két gyönyörű gyermekem: Péter fiam 45 éves, mérnök, Eszter lányom 22, orvostanhallgató. Áron unokám 15 éves. Beáta húgom már nyugdíjas. És van Lurkó kutyám, a négyéves magyar vizsla.

Szép, tartalmas és becsületes pályát tudhatok magam mögött, sok jó barátot és színészkollégát. Az egészségem még szolgálja ezt a már kissé megkopott porhüvelyt… Mire vágynék még? Hogy minél többször láthassam a fiamat, lányomat, húgomat. Együtt legyünk. Egypár szép reggelre, amikor a madarak éneke kíséri a boldogan rohangáló vizslámat Somlyó hegyén… Egypár cigarettafüstbe burkolódzó csendes naplementére… Hetven. Jól elszaladt az idő… Most már hetvenkedhetek!”

A kötet az Alutus Kiadó gondozásában jelent meg, a borító és a tipográfia Para István munkája.