– Hogyan lett díszlettervező?

– A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanultam tervezőgrafika szakon, kulturális plakátokkal foglalkoztam. Igazgató, színházrendező édesapám már középiskolás koromban „megkínált” néhány feladattal, de azok szárnypróbálgatások voltak, még nem is modelleztem, csak rajzokat készítettem a díszletekhez. Később a bátyám, Bagossy László is rendező lett, neki is szüksége lett egy képzőművészre, aki a vizsgarendezéseihez meg tudja tervezni a díszleteket. Így lettem díszlettervező. A plakát mára szinte teljesen kikopott, nem is lenne már időm azzal foglalkozni.

– Melyik színházakban dolgozik jelenleg?

– A díszlettervezők általában „összeházasodnak” egy-két rendezővel, és állandóan együtt dolgoznak. Én nem így működöm. Budapest szinte összes színházában megfordultam, legalább 20-25 rendezővel dolgoztam, jelenleg is a legkülönbözőbb helyekre hívnak. Terveztem a Centrál, a Thália, a Stúdió K, a Katona József, a Radnóti, a Vígszínházban, időnkén vidéken vagy külföldön is. Néha azzal álltatom magam, hogy tehetséges, megbízható tervezőnek tartanak, aki szép és pontos maketteket készít, ezért hívnak sokan sok helyre.

– Hogyan dolgozik együtt a rendezőkkel? 

– Első körben kifaggatom az elképzeléseiről, megbeszéljük a fő irányvonalakat, a technikai, tárgyi, anyagi kényszereket. Gyakran az is szempont, hogy a díszletet mennyi idő alatt lehet összeszerelni és elbontani, hogy utaztatható legyen, beférjen a színházi teherliftbe vagy nagyszínpadról kisszínpadra átültethető legyen, esetleg kisebb változtatásokkal más darab díszleteként is fel tudjuk használni. A munka során folyamatosan egyeztetünk, együtt csiszolgatjuk, nézegetjük, cserélgetjük az elemeket. Majd megmutatjuk a színház vezetőségének, és ha rábólintanak, elkezdem készíteni a részlet- és műszaki rajzokat a műhelyek számára.

– Makettjei nagyon kidolgozottak. Mennyi időt igényel, és milyen anyagok felhasználásával készül egy modell?

– A színházak általában évad végén értesítenek, hogy a jövő évben mikor számítanak rám, optimális esetben két-három hónappal a bemutató előtt megkötjük a szerződést és elkezdünk dolgozni. Körülbelül egy hónap a tervezés, makettezés és ugyanennyi a kivitelezés. Az én feladatom a díszlet kivitelezésének irányítása, nyomon követése is, de olyan is előfordult már, hogy magam oldottam meg bizonyos kivitelezési feladatokat, mint festés vagy a különleges kellékek elkészítése. Nemrég például összeraktam egy tangóharmonikát, mely egy kar meghúzásával gépfegyverré alakul át. Ilyet nem lehet boltban kapni. A makettek anyaga papír, festéssel próbálok különböző illúziókat kelteni, mintha kő, tégla, fém, fa lenne. A papír könnyű, de erős, tartós anyag. Ezek egyfajta hatástanulmányok, hogy ne akkor derüljön ki, hogy valami nem jó, amikor már ráköltöttünk 20 millió forintot. A díszlettervezőnek az is feladata, hogy a lehető legjobban artikulálja, érzékeltesse a színház és a kivitelező műhelyek felé, hogy mi az elképzelése, és erre a makettezés a legjobb módszer.

– Nagy- vagy stúdiószínpadokra dolgozik szívesebben?

– A stúdió- vagy közepes színpadokat és az egyteres díszleteket szeretem legjobban. Ezeket jobban átlátom, könnyebben eligazodom bennük. Inkább képzőművész alkat vagyok – egy képben gondolkodom. Nehezen kezelem, amikor a darab folyamán változik, alakul a tér, mert sokszor nem tudom kontrollálni, uralni a helyzeteket, és nem szeretem, amikor technikai okokból kompromisszumokat kell kötni a látvány rovására. Persze a kisszínpadoknak is megvannak a saját nehézségeik, például, hogy többnyire kis költségvetésűek, nincsen asszisztencia, a díszletkivitelezést, a díszletépítést sokszor maguk a színészek kénytelenek elvégezni. Nagyszínházban könnyű megszokni, ahogy kiszolgálják az embert, van anyagbeszerző, kellékes, szcenikus, díszítőmunkás. Viszont a kisebb társulatoknál néha hihetetlenül bensőséges, jó hangulatú előadások tudnak születni.

– Valamennyi makettje megcsodálható díszlet formában is? Hány van összesen?

– Nemrég készült el a 100. makettem és egyben díszletem is, ez a Játék a kastélyban a budapesti Centrál Színházban. Mindegyiket őrzöm, de egyet elajándékoztam, egyet pedig megvásárolt valaki.

– Olyan nívós gyűjteménnyel rendelkezik, hogy állandó kiállítást nyithatna belőlük. Van valahol ilyen a munkáiból?

– Az Einspach & Czapolai Fine Art Galéria művésze vagyok, alkalmanként részt veszek hazai és nemzetközi kiállításokon. A január végéig Csíkszeredában állomásozó, húsz makettből álló tárlatot – mely a bukaresti Liszt Intézet és a Magyar Művészeti Akadémia partnerségének köszönhető – lehet egyfajta turnézó, mozgó kiállításként tekinteni, ugyanis ez a hetedik helyszín Erdélyben.

– Milyen érzései kapcsolódnak a – most éppen – Csíkszeredában látható húsz színházi díszletmaketthez? Van kedvence?

– Az összeválogatás elég random módon történt, leginkább szállítási kényszerek mentén. Kósa András László intézetvezető eljött a műterembe, megnézte a maketteket, de rám bízta a válogatást, amiben nem volt különösebb tematika, igyekeztem mind kinézetben, mind műfaji tekintetben sokféleséget teremteni. A musicaltől az operán keresztül a monodrámáig minden van itt. Akármelyik másik húsz makettet is örömmel megmutathattam volna a közönségnek, mert valamilyen szempontból mindegyik érdekes, kedves. Nálam alapfeltétel, hogy olyat találjak ki, amivel felcsigázom az érdeklődésemet, aminek a megvalósulására kíváncsi vagyok. Van olyan díszletem, amit makettként nagyon szeretek, de az előadásban nem működött tökéletesen, és olyan is, ahol az előadás nagyon jó, de a díszlet vagy a makett nem annyira látványos vagy érdekes.

– Mitől különleges ez a kiállítás?

– Attól, hogy egyáltalán van. Kevés kollégám szakít arra időt és energiát, hogy a munkáit kiállítható formában tartsa, hogy úgy működjenek, mint egy szobor vagy kisplasztikai alkotás, installálhatók, bevilágíthatók legyenek. Sokszor hallom a közönségtől, hogy ilyet még nem láttak. Eleinte egyszerűen a tárolhatóság, a szállíthatóság volt a szempont, hogy négy oldalról zárható, védett, felülről világítható dobozok legyenek, hogy ne menjenek tönkre a munkák, hogy ne legyen káosz a műteremben. Később állványzatokat készíttettem hozzájuk, hogy ideális szemmagasságba kerüljenek, amikor mutogatom a színháziaknak. Az 1:25-ös méretarány nagyjából adott, általában ilyen méretben dolgoznak a kollégáim is, de ők többnyire úgynevezett fehérmaketteket készítenek, amin csak a teret lehet jól érzékeltetni. Az én munkáim behoznak egy gyermekkori dollhouse-hangulatot is – amikor a leányaim születtek, ezek a dobozok babaszobaként működtek: néha elkérték a kiscsajok és legófigurákkal játszottak benne.