Évek óta rendszeresen szembejönnek a közösségi médiában az ismerőseim fényképei fejjel lefelé lógó szobákról, asztalokról, ahol saját maguk társaságában ülnek, vagy épp a fejük egy tál gyümölcs között látható, szobáról, melynek két különböző sarkában állva egyikük törpe, míg másikuk óriás – fotók, amelyek átverik érzékszerveinket, megcsavarják az agyunkat, és nem is hiszünk a szemünknek. Persze félperces internetes keresés után hamar rá lehet bukkanni, hogy ezek a fényképek az Illúziók Múzeumában készültek, én pedig már két éve vártam, hogy alkalmam adódjon meglátogatni, és részese legyek egy ilyen formabontó múzeumi élménynek. A legtöbb ismerősöm a Budapesten levő Illúziók Múzeumát látogatja, az elsőt egyébként Roko Živković és Tomislav Pamuković nyitotta meg 2015-ben Zágrábban. A hálózat rohamosan bővült, így hasonlót találhatunk a világ több mint ötven városában, például Bécsben, Párizsban, Belgrádban, Dubajban és New Yorkban is.

Nemrég a magyar fővárosban jártam, és sok más történelmi, festészeti, szobrászati és egyéb kiállítás mellett bakancslistás volt az Illúziók Múzeuma is, mely egy Deák téri bérház belső udvaráról nyílik. A jegyvásárlásnál olyannyira izgatott voltam, mint az előttem álló család nagyjából tízéves gyermekei, de na, hát mégis, csak azt ígérik, hogy ez egy játszóház felnőtteknek. Vasárnap volt, így sok más látogatóval együtt jártam körbe a helyet, de mivel nem kell semmilyen szabályt követni vagy sorrendben áthaladni a termeken ahhoz, hogy megcsodálhassuk a különlegesebbnél különlegesebb kiállítási tárgyakat, sehol nem volt tumultus, így kényelmesen hozzá lehetett férni a látnivalókhoz. A múzeumban engedélyezett, sőt szinte kötelező fényképezni, ugyanis látványosabbnál látványosabb optikai illúziók vesznek körbe mindenhol.

Tálcán kínáltam a fejem, meglátogattam az antigravitációs szobát, majd „felültem” egy ház homlokzatának emeleti ablakpárkányára, végigsétáltam a kissé félelmetes, de felejthetetlen élményt nyújtó örvénylő alagúton. De nemcsak a különböző szobáktól szédültem bele az élménybe, a folyosók falain játékos képek vártak. sztereogramok, mozgónak tűnő, de valójában álló körök, paradox formák, ferdének tűnő, de egyenes vonalak, lehetetlen háromszögek, képek, melyeket közelről vagy épp távolról kell szemlélni, mert úgy válik érthetővé a mondanivalójuk. Az egész egyszerre volt tudományos és szórakoztató.
Annak ellenére, hogy sok fotót láttam és számos történetet hallottam már a helyről, mégis rengeteg meglepetés ért – egyfelől korábban nem látott terek és installációk fogadtak, másfelől egyes részek működését csak személyesen látva és megtapasztalva értettem meg. Az egész múzeumot egy-másfél óra alatt körbe lehet járni, éppannyi látnivalót helyeztek el benne, ami még feldolgozható. Az utcára kilépve még tíz percig szédültem, de az élmény annyira magával ragadott, hogy még órákig nem tudtam szabadulni a hatása alól. Mindenkinek ajánlom, aki tériszonyt akar kapni a padlón állva.