A poszttraumás stressz szindrómáról (PTSD) sok beszámolót, tudományos értekezést olvashatunk. A pszichés betegség és tünetei számos kellemetlen érzéssel társulnak, s ha nem kérünk segítséget, komoly problémákkal szembesülhetünk későbbi életünk folyamán. 
Több okból is érdekel a téma, de mielőbb rátérek, előbb definiálni szeretném azt, hogy miről is írok. A PTSD-ben szenvedők újra és újra átélik a traumát, gyakran visszatérő gondolatok, traumás álmok gyötrik őket. Jellemző rájuk a pszichés közöny, kerülik a traumával kapcsolatos érzéseket, helyzeteket, helyeket, csökken az általános érdeklődésük. Az agyban termelődik az úgynevezett arousal, ez az anyag felelős azért, hogy egy adott helyzetben hogyan érezzük magunkat. Ha az arousaltermelésünk optimális szinten van, akkor jól érezzük magunkat, ám ha ez alacsonyabb szintet üt, unalmat, ha pedig magasabban, akkor szorongást, illetve szélsőséges esetben pánikot érzünk. Nos, a meghatározás önmagában is elég súlyos, de lassan haza is érkeztünk, ugyanis gyakran alkohollal vagy más szerhasználattal kezeljük hangulatingadozásainkat. Elég körülnézni, hogy környékünkön hányan is folyamodnak alkoholhoz ahelyett, hogy a valós problémákkal szembenézzenek. Mit mondjak… Jól van az úgy! Igyunk, hogy felejtsünk! Csakhogy ez nem megoldás.
Szerencsére a PTSD kezelésére számos terápiás lehetőség lenne – ha egyáltalán felismernénk. Egyénre tervezett terápia, egyéni és csoportos pszichoterápia, játékterápia, kognitív viselkedésterápia, expozíciós terápia, melynek során a beteg többször újra átéli a félelemkeltő élményt kontrollált körülmények között, hogy feldolgozza a traumát.
Szögezzük le, nem vagyok orvos! Viszont időnként egyes helyzetekben megfigyeltem a reakcióimat és a viselkedésemet. Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy mi állhat ezek hátterében. Szerencsére kaptam külső segítséget is egy, a témában nálam sokkal jártasabb személytől. Nem használati útmutatót kívánok adni, mert az egyéni célom sokkal inkább a felismerés elősegítése, ha egyáltalán bátorkodhatom ilyesmire vetemedni.
Nos, gyakran érzek szorongást és pánikot bizonyos helyzetekben, egyik ilyen érzés tömegben jön elő. A poszttraumás stressz sok esetben a katonáknál alakul ki, de enyhébb válfajaival a széles társadalom is küszködik. Két példát említek. Egyszer érintettje voltam egy tűzesetnek, és azóta párszor tudósítottam ilyen jellegű események helyszínéről, és mai napig alig vagyok képes kezelni a szorongásomat hasonló helyzetekben. Ahányszor csak hamura emlékeztető szagot érzek, vagy sürgő-forgó személyeket látok, szorongani kezdek. A másik ilyen problémás terület az állatokkal való kapcsolat kialakítása. Gyermekkoromban állatok vettek körül, szerettem őket, és ragaszkodtunk is egymáshoz. Manapság inkább kerülöm, hogy az állatokkal bensőséges viszonyt alakítsak ki, ugyanis haszonállatokról lévén szó, gyermekkoromban előbb-utóbb a tányérra kerültek. Egyik kedvenc állatom ily módon való elvesztésének traumája – sokáig nem is értettem – egyfajta gátként tornyosul köztem és a többi állat között. Néha megjegyzik, milyen ember az, aki nem szereti az állatot. Nos, a válaszom ilyenkor halk motyogás: szereti, csak fél kötődni. De legalább nem az alkoholban keresem a megoldást.