Werther, Raszkolnyikov, Meursault – mindhármukban van valami közös, mindannyian felfokozott lelkiállapotban élték életüket. Persze amiről most írok, az elvont, hiszen olvasni manapság ciki! Mégis vagyunk páran, akik ennyi évtized elteltével is őket olvassuk, beszélünk róluk, esszéket írunk belőlük, és a bánat tudja, mire nem vetemedünk még.
Mindhárman koruk legnagyobb íróinak tollából pattantak ki, mint anno Pallasz Athéné Zeusz fejéből. Mintha bárki is azt képzelhetné eme alkotások olvasása után, hogy ő maga is képes lenne Goethéhez, Dosztojevszkijhez vagy éppen Camus-hoz hasonló dolgot valaha is papírra vetni. Zsenialitásuk vitathatatlan! Ámbár a könyveiket por lepheti, de egyetlen kor sem képes a szerzők és karaktereik halhatatlanságát megkérdőjelezni.
Véssük jól fejünkbe: attól, hogy toll van a kezünkben, senki sem válik Dosztojevszkijjé. Axióma ez, melyet fölösleges firtatni.
A lélekábrázolás mesterei megalkották műveikben az egyént? Csupán erről lenne szó? Nem! Továbbmegyek. Egyéniségeket alkottak. Nem is akármilyeneket. Élőket, akiken nem fog az idő, olyanokat, akik elég bátrak, hogy döntsenek sorsukról. Na, ti józanok és szentek, a szószék mögött állva: nem érdekel, miben hisztek, mivel támadjátok az elevent. Mert amíg tettekben képtelenek vagytok kinyilvánítani Isten legfőbb parancsát, csak nevetség tárgyai vagytok szememben. Három fiatal, három vonal, egy lényeg!
Lelkünk, akár a forrás, tiszta és hűsítő forrás, de mint a patak vizére, úgy az élet folyására is igaz, hogy az évek múlásával egyre sötétebb és mocskosabb lesz, ahogyan halad az óceán felé. Lelkünkre is hatnak e csodás művek. Kinek így, kinek úgy! Egy biztos: e remekművek valamelyikét kezünkben tartva biztosan nem ússzuk meg szárazon, akarom írni, katarzis nélkül.
Régebben heves csatára fogtam elmém, hogyha vallásról, politikáról és társadalmunkat foglalkoztató, látszólag örökzöld témákról volt szó. Ma sokkal egyszerűbb, bolondnak tartanak, és jól van ez így. Nekem sokkal könnyebb, ha hallgathatok végre – az idő-e vagy valami más, magam sem tudom, de valami vagy ezek együttese elhozta a megnyugvást. Ilyenkor gyermeki szívből jövő kacaj tör fel lelkemből, csak mondjátok, kritizáljátok a részeg bolondot. Elvégre saját életetek mellékszereplői vagytok, mégis készen mások ítéletére.
Látom az alkotás szükségességét, szeretetét és veszélyét. Látom, amint az alkotás megszűnik, miközben a test tovább él, bár gyakran kedve ellenére. Az élet halálhozói, mielőtt meghal az élet! Nos, ezek fényében dicséret és szidás számomra egyre megy! Csupán máz, felszínes gondolatok egyvelege. És hogy mi van a mázon túl? Mindaz, amiért érdemes létezni, eleven, lüktető élet, a húsba vágó, gyönyörteli létigazság!