Szeretem a bolondokat! Azaz azokat, akikkel lehet bolondozni, természetesen a jó­ízlés határán belül. Az idő azt igazolja, hogy a „bolondok” iránti szeretetem kölcsönös, azaz ők is megtalálnak engem. S azt hiszem, a legtöbben egyetértünk abban, ha viccelődünk, mókázunk, bolondozunk, a rendkívüli nehézségek közepette is boldogabbak és kitartóbbak tudunk lenni. 
Az elmúlt hétvégén táborban voltam, ahol előzetes jelentkezés alapján vállalni kellett a mosogatást és az asztalterítést. Egy esti mosogatásnál, az első néhány tányér sikálása közben eszembe jutott megboldogult anyai nagyanyám. Két okból is. Az egyik a bölcs mondása, miszerint a mosogatás este tenyérrel, reggel körömmel történik. Aztán az ugrott be, hogy életében mosogatott néhányszor, hiszen nagy volt a család, s miután a gyerekek kirepültek, jöttünk mi, a kilenc unoka. Jó, nem egyszerre, de gyakran megfordultunk nála, és ettünk a finomabbnál finomabb étkeiből. Mindezek után akadt, mit elmosni, de sosem panaszkodott, gyakran dúdolva, énekelve zengette az edényeket. 
Nosztalgiázás közben én is elkezdtem valamit dúdolgatni, s jó volt, hogy a „bolondok” itt is előkerültek, hiszen csatlakoztak hozzám, így alig tűnt néhány perces munkának a hetven személy utáni mosogatás. Énekeltünk mindent, ami eszünkbe jutott, de mint mindig, ezúttal is a népdalok taroltak. Többek között rázendítettünk a „Márványkőből, márványkőből van a Tisza feneke” kezdetű énekre is. Hadd ne mondjam, azóta napjában kétszer is azon kapom magam, hogy azt dúdolgatom, s közben különös értelmet nyert számomra a népdal első szakasza: „Márványkőből, márványkőből van a Tisza feneke, / Gyenge vagy még, gyenge vagy még, babám, a szerelemre. / Gyengeséged nem annyira sajnálom, / Szép vagy babám, jó vagy babám, nehéz tőled elválnom.” 
El is gondolkodtam azon, hogy napjainkban miként állunk a gyengeségeinkhez. Nem ismerjük be, szégyelljük, tabuként kezeljük, letagadjuk, elhazudjuk, felvállaljuk, kikérjük magunknak, büszkélkedünk vele, együtt élünk vele, együtt tudunk és akarunk élni vele? Vajon vannak, akik gyengeségeinket nem annyira sajnálják, azaz elfogadják, és segítenek gyakran velünk is elfogadtatni vagy túl lenni rajta? Vannak, akik gyengeségeink ellenére is tisztelnek és szeretnek, akik szépnek és jó „babának” tartanak, és akik nem válnak meg tőlünk egyik pillanatról a másikra? Kérdések sorozata, amelyekkel gyakran nem foglalkozunk. Itt az ideje! Ha netán tudjuk a választ, az is lehet bizonytalan. 
No de vissza a (márvány)kőhöz, azaz a népdalhoz, amiről szintén eszembe jutott a bibliai idézet: „Erősítsétek meg szíveteket!” Fontos: a megerősítés nem megkeményítés! Erősödjön szívünk a jóban, a gyengeségek elfogadásában és a derűben is. Inkább olyanok legyünk, mint Teca – aki szintén ott volt a táborban, jó értelemben vett bolond, és ő maga is jókedvűen énekelt –, minthogy keményszívűek legyünk! Jót derültem, amikor meghallottam: „Márványkőből, márványkőből van a Teca feneke...”