Nemrég mutatták be az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban a társulat legújabb produkcióját. Mindig megnézem az előadásokat, még akkor is, ha semmi jót nem remélek a színpadra állított darab kapcsán. Legfeljebb kellemes meglepetés ér, amikor mégis elnyeri a premieren bemutatott műsor a tetszésemet. A művészetek iránti rajongásom, de sok esetben a puszta emberi kíváncsiság vesz rá arra, hogy végignézzem az előadásokat. Érdekel, hogy mi foglalkoztatja ma a világunkat, érdekel, hogy miről akarnak beszélni a rendezők, érdekel, hogy egy dráma által felvetett kérdéskör kapcsán hogyan gondolkodik a társadalmunk. 
Tehát, a legutóbbi bemutató… Őszintén féltem ettől az előadástól, mert már a címe is ráébresztett arra, hogy vagy elképesztő élményben lesz részem, vagy óriási csalódást fogok átélni. Kortárs dráma, Exit – A nő teste mint csatatér a boszniai háborúban, Matei Vișniec szerzeménye és Zakariás Zalán rendezése. Az előadás nagyon érzékeny témát érint, ennek tudatában ültem be a nézőtérre. Ahogyan múltak a percek, úgy láttam meg az előadásban azt a lehetőséget, hogy képes megfogalmazni azt, ami a mai napig kimondhatatlan. A történet megviselte a lelkem… 
A háborúban a női test ugyanolyan erőforrást jelent, mint az ennivaló, a fegyverek vagy a haderő. A történelemben még nem volt olyan háború, melyben a katonák ne követtek volna el nemi erőszakot a gyengébbik nemmel szemben. Hatalmi pozícióban bármihez hozzáférhet az ember, nem kivétel ez alól egy másik ember teste sem. Rengeteg, megpróbáltatásokkal teli női történetet ismerünk – a nők névvel vagy névtelenül vállalják saját szenvedéstörténetüket. Nekem elsőre Polcz Alaine Asszony a fronton című írása jut eszembe, ami ironikus módon épp a férfi kritikusoktól kapott megsemmisítő visszajelzéseket. Az irodalom tele van ilyen sztorikkal, viszont meglepődtem, hogy sokkal kevesebb tudományos értekezést találtam a témában. 
A háborús nemi erőszakot elhallgatás fedi. Hol is kereshetnénk a háború igazságait? Egy tűt könnyebb lenne megtalálni a szénakazalban. Embertelen a nő testét arra felhasználni, hogy a legyőzött nemzetet még legyőzöttebbé tegyék. Na már most, ha erről valaki beszélne a vesztes csapatban, azzal csak ráerősítene a legyőzöttség érzésére. A témának aligha van köze a feminizmushoz, de ha a nő testét mint fegyvert, esetleg csatateret emlegetjük, akaratlanul is egy matriarchális összetartó erő lobban fel minden nőben. A valóságban azonban társadalmunk egészét érinti ez a humanizmus ellen elkövetett merénylet. Ritkán beszélünk a tömeges nemi erőszakról a színházban, a hétköznapjainkban sem szívesen gondolunk erre – ami, félreértés ne essék, teljesen érthető, de azért nagyon örül a lelkem, hogy az udvarhelyi színház színpadán létrejött egy ennyire érzékeny témát felvető előadás, mert ugye, jelenleg is több háború zajlik a világunkban, s keveset szólnak a hírek az áldozatok szempontjáról, a sajtóban inkább a hatalmi harcok kerülnek fölénybe. Holott a háborúk a női testen is zajlanak, nemcsak atomerőműveket robbantanak fel, hanem elindítanak egy generációkon keresztül öröklődő traumát is.
Merjük kimondani, mert attól sajnos megoldhatóvá nem, de megfoghatóvá, elmondhatóvá válik a jelenség, és ezáltal is fokozódik a problémával kapcsolatos társadalmi befogadóképesség.