Terepmunkám alkalmával megfordultam imitt-amott, láttam ezt-azt. Be kell vallanom, Tusnádfürdőn eddig elkerülte a figyelmem a Csukás-tó és környékének állapota. Nem felmentést kérek, viszont van úgy, hogy néha a szoros határidők miatt csupán az adott témáért megy az újságíró bizonyos környékre. Ezúttal a véletlennek köszönhettem, hogy belebotlottam egy újabb témába. Életünk során vannak szerencsés véletlenek, a magyarok is a szarvas üldözése során bukkantak rá a természeti kincsekben gazdag helyre, amit a honfoglalást követően mi, örökösök, otthonunknak nevezünk immár bő ezer éve. Ezúttal e (nem szerencsés) véletlennek köszönhetem, hogy most jegyzetet írhatok. Annyiban talán hasonlít a dolog, hogy témahajkurászás közben tévedtem Tusnádfürdő városának egykor bizonyára szebb időket is megért tavára és annak környékére. Hogyha már itt jártam, nem kerülte el a figyelmemet a Csukás-tó állapota sem.
A tó és a város egésze megsínylette a romániai rendszerváltást. A város, mely mai napig főként turizmusból próbálja eltartani magát, jobb sorsra lenne érdemes. A polgármesteri hivatal dolgozik a tó megmentésén, véleményem szerint nem is egymandátumnyi lelkes csapat a felelős harmincévnyi hanyagságért. Felelőst keresni lehet, de sajnos sok esetben a valóság sokkal összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Természetesen a közvélemény hajlamos azonnal pálcát törni a vezetők feje fölött, de milyen alapon? Átlagban – és igaz ez minden megmentésre váró ingóságra és ingatlanra – minden a papírmunkával kezdődik, és mire sikerül kievickélni a felszínre, a jéghegy csúcsára már nem jut idő. Hiszen Romániában egyvalami állandó, éspedig az állandó változatosság. Ahogy a két évvel ezelőtti előválasztások alkalmával az egyik polgármesterjelölt mondta, a minisztériumban az ajtókon csak a névtáblák változnak amúgy. Azt mindenesetre ebből a mondatból leszűrhetjük, hogy így valóban nehéz bizonyos ügyek végére pontot tenni. Hatványozottan igaz ez a természeti kincseinkkel kapcsolatos feladatokra, melyek esetében százszorta nehezebb, és alkalomadtán még így is elmarad a szembetűnő eredmény – legyen szó a Gyilkos-tóról vagy éppen az írásban szereplő Csukás-tó helyzetéről.
Utóbbit lecsapolták annak reményében, hogy a közepén található hidat rendbe hozzák. A híd a tó medrében pihen azóta is, leszakadva. A tó közepén álló épület évek óta üresen áll, és mindnyájan tudjuk, aminek nincs gazdája, az előbb-utóbb az enyészeté lesz. Tulajdonos van, csakhogy az nem a város. A tulajdonviszonyok zavarosak, a háttérben joggal sejthetjük, hogy ehhez a kilencvenes évek erőteljes privatizációs hullámának is köze van. Ez nem teszi lehetővé, hogy Tusnádfürdő ékkövét sikertörténetnek lehessen nevezni. Egyik idős, józan paraszti ésszel gondolkodó ismerősöm szavaival élve. van baj elég. Békák kuruttyolnak a tóból a lecsapolást követően megmaradt körülbelül négy négyzetméternyi területen. Van, ami azonban változatlan a rohamosan változó országunk kormányaival ellentétben. A tó partjától nem messze miccs illata terjeng a levegőben, és mindenféle hangos zene bömböl.
Festői, nemde? Végül is örülnünk kellene, mert az állandó változások közepette van valami, ami legalább örök, és ez nem más, mint a Romániában egyedülálló módon, a szabadban, hangos zene mellett elfogyasztott tradicionális román étel. Elvégre, Románia, én így szeretlek, a miccs mellé a hangos zene és az otthagyott szemét dukál! Majd jönnek a hivatalok vagy a környezetvédők, és eltakarítanak utánunk.