Egy jó könyv kikapcsol, feltölt, elgondolkodtat. Szeretem az izgalmas történeteket, a rejtélyt, a csavaros megoldásokat, a könyv illatát. Általában úgy választok, hogy elolvasom a fülszöveget, és ha elnyeri a tetszésemet, belevágok. Nem adok mások véleményére ilyen téren, mindenkinek mást jelent a jó könyv. Szeretem, ha több időt tudok szánni az olvasásra, például nyaraláskor, ezért általában úgy szeretek belekezdeni, ha tudom, pár nap alatt a végére is érek. 
Nemrég megbetegedtem, és mivel az ágyból is alig bírtam kikelni, úgy döntöttem, olvasással töltöm el a kényszerpihenőt, másra nem is nagyon voltam képes. Na de mit olvassak? Megakadt a tekintetem egy méretes köteten a polcon, amit nemrég kaptam a szülinapomra egy kedves barátnőmtől. Nem néztem meg alaposan akkor, ezért is gondoltam, hogy itt a jó alkalom. A borítót egy rózsaszín virág díszíti (talán magnólia, de a virágismereteim hagynak némi kívánnivalót maguk után), ami megragadja a tekintetet, és bevallom, észre sem vettem elsőre a borító alsó részén, a szürkeségben megbúvó sírköveket – csupán egy citromsárga táskás, aprócska női alakot véltem felfedezni a virág alatt.

Valérie Perrin Másodvirágzás című könyvéről van szó. A fülszöveget olvasva megtudtam, hogy az utóbbi évek legnagyobb példányszámban elkelt francia regényét tartom a kezemben, amelyet huszonhat nyelvre fordítottak le, és Franciaországban több mint egymillió példányt adtak el belőle. Gondoltam, ha ennyi embernek tetszett, csak nem lehet rossz, és belevágtam. Furcsa történetbe csöppentem: egy nőébe, akit Violette-nek hívnak, és aki árvaként nőtt fel, a történet jelenében pedig egy francia kisváros temető­gondnoka. Békében és nyugalomban él, ápolja a sírokat, gondozza a virágokat, a kertjét, és mindenkihez van néhány kedves szava. Hoppá – gondoltam magamban –, vajon mi lesz ebből? Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy akarom-e tovább folytatni a történetet, de aztán mégis úgy döntöttem, ha már egyszer belevágtam, hát olvasom tovább! A fejezetek köszönőviszonyban sincsenek egymással, hol a múltban, hol a jelenben, hol teljesen más emberek történeteiben találtam magam, hatalmas káosznak éreztem az egészet. Aztán ahogy haladtam előre, minden kitisztult, és minden mindennel összefüggésbe került.
Violette története korántsem volt felhőtlen, meg­gyötörte a sors, a legfájdalmasabb élethelyzeteket kellett átélnie: a férje hűtlenségét, imádott gyermeke elvesztését, amíg nyugalomra nem lelt a temetőgondnoki lakban. Ez azonban nem volt véletlen. Egy nap beállított hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve ment a temetőbe. Különös kapcsolat alakul ki köztük, amely által megismerhettük Violette és a férje, valamint kislányuk tragikus történetét is. Az újabb és újabb találkozások, történetek, a sírfeliratok mögött megbúvó életek és egy izgalmas nyomozás mind összekapcsolódik a főhős életével. Ő pedig nem halogathatja tovább, hogy választ találjon a nagy kérdésre: túl lehet-e lépni a legnagyobb fájdalmon, és újra lehet-e kezdeni az életet? Nos, a választ a sorok között találjuk. Az egy híján hatszáz oldalas regény igazi lebilincselő olvasmánynak bizonyult.