Bevallom, először egy másik kötetről szerettem volna írni. Aztán egy hét halogatás, halad-marad írás után meggondoltam magam. A kinézett, egyébként értékes és igen tartalmas könyv helyett egy másik rendkívüli és nem kevésbé tartalommal telit választottam (természetesen egy másik alkalommal pótolom a mulasztásomat, és azt is bemutatom majd). A ránk törő ősz, a sárguló-barnuló levelek, a reggeli ködök és szélvédőkaparások valahogy egy kicsit komorabb, komolyabb hangulat felé tereltek.
Márton Evelin regénye nem könnyed, mégis könnyű olvasmány. Nem a világ végéről szól. Amikor játszódik, már rég vége a világnak, az egyetlen szigetre szorult, a légnyomás megváltozásától termékenységét vesztett emberek különböző módokon és helyszíneken, látszólag egymástól függetlenül, ám mégis újra és újra összekapcsolódva élik (vég)napjaikat. Hosszú napjaikat, éveiket, hiszen a szaporodás képessége helyett hosszú élet jut osztályrészül a szigetlakóknak.

Olyan furcsa figurák jelennek meg, mint a klánokba szerveződő utcaseprők, bélyegfestők, árusok és szemfényvesztők. Ők egyetlen városban élnek néhány tucatnyian, tán pár százan. A szigetet derékba fogó sivatagot karavánok és érthetetlen módon hírvivők szelik át, bár hírek és a hírekre kíváncsiak egyre kevésbé léteznek. A legkülönösebb hely a sziget végén a semmibe meredő sziklaorom az utolsó postaállomással és néhány érdekes lakóval. Fókák járnak ide, és hát van még itt néhány hírmondónak megmaradt platánfa. És egy temetőőr, aki a sziklához simuló nyughelyet őrzi. Kitől, mitől? Ő sem igen tudhatja. Működik bolt is, a kérdés ugyanaz lehet: kinek, minek?
Olvasás közben néha sivatagi por, állott levegő, nehéz borok illata vagy éppen a rohadás bűze üti meg az orrunkat, máskor sátoros kifőzde gőzei kavarognak felettünk. Néha talán innánk is, vagy nekiindulnánk mi is a sivatagnak hírt vinni, hogy aztán a semmi peremén megállva tűnődjünk: jönni fog-e még valaki a végtelenbe vesző óceán felől?
Az elszigetelődés, a szigetekre szorulás az erdélyi magyarság sorsában is egyre inkább nyomon követhető. Hiába vagyunk mi itt a Székelyföld nagy nyelvi/kulturális kiemelkedő tömbjén, ha körülöttünk omlik, romlik, szakad a magyarság partja. A szórvány egyre kisebb földdarabokra szorul össze, az asszimiláció letaglózó mértéket ölt. Erről is szólhat nekünk Márton Evelin csoda szép nyelvezettel megírt regénye. Az elmagányosodásban, a magunkrahagyottságban mégis hitet és reményt adhat az összefogás, egymás kezének keresése. Erről is szól.
Ahogy arról is szólhat, ami olyan nagyon foglalkoztatja az emberiséget. Jelesül, hogy meddig tarthatjuk fenn a jelenlegi életformánkat. Mikor, mivel vetünk véget az élhető bolygónknak? Tehetünk-e valamit azért, hogy ne dőljön romokba az ismert világ?
Sokan, sokféleképpen feldolgozták a világvége témáját. Márton Evelin nem ezt teszi. Ahogy írtam fentebb, a világnak már vége van, az emberek különböző létformákká változnak, és létformákat választanak, ám a lényegen nem változtat mindez. A reményvesztettség örök. A múlt emlékeiben még feltolulnak szép, értékes, felemelő dolgok, ám ezekre egyre kevesebben emlékeznek már.
Márton Evelin rögzít és bemutat: ez történt. Egy-egy regénybeli figurával azonban irányt is mutat. A reményvesztettség legnagyobb fokán is felcsendül a múlt egy-egy olyan melódiája, amely vezérfonalat jelent/het(ne) a lassú megsemmisülés útján. Mert a megsemmisülés talán – biztos. Ahogyan így ősszel az is, hogy a levelek lehullnak, a csíki köd leereszkedik, és hamarosan fagyosan csikorognak a reggelek. Rajtunk múlik, melegséggel töltjük-e meg a hajnalokat, kakaós bögréinket kézbe vesszük-e a félhetes derengésben. Vagy akár esténként, egy jó könyvvel a kezünkben.