Nemrég könyvbemutatón voltam. Az ismertető végén a közönség soraiból is hozzá lehetett szólni a témához. Egy hatvanas éveiben járó hölgy kendőzetlenül tárta lesújtó történetét a jelenlevők elé. Őszintén számolt be szívbe markoló nehézségeiről, alkoholista, bántalmazó férjéről. Várta a jelen lévő szakemberek segítségét, valamiféle útmutatást. Válaszul értelmes pislogás és dermedt hangulat állt be. Ez a reakció és a könyvbemutató alatt elhangzottak is megerősítették, ami végig ott volt a levegőben.
Súlyos téma, amiről szépen el tudnak beszélgetni a szakemberek. Egyesek „nem marginalizált élethelyzetű” könyveket írnak a családon belüli erőszakról úgy, hogy saját bevallásuk szerint közvetlenül nem érinti őket a téma. Akkor miért írnak róla? Mert az idős hölgy sem feltétlenül „marginalizált” helyzetben volt. Érdekes vagy inkább lesújtó a nő egyfajta segélykiáltása, amire ottlétem alatt konkrét segítség nem jött. Megköszönték, hogy megosztotta a történetét. Ennyi.
A könyvbemutatón természetesen szó esett arról is, hogy maga az író mit ért a „nem marginalizált” történeten. Azt, hogy jól szituált házaspárt állított a cselekmény középpontjába. Viszont pont ez az a téma, amely bármelyik szociális hátterű családban történjen is, ugyanolyan súlyos. Igen, szó esett arról is, hogy leginkább a gyerekek szívják meg a végén.
A csíki események margójára: A könyvbemutató most csupán a cseresznye volt az ürülékből összetákolt habos-babos tortán (értem ezalatt az elképesztően rossz szociális helyzetű családokat, amelyekben abúzus és alkoholizmus kéz a kézben jár). Nemrégiben ugyanis egy „élőlény” fényes nappal, városunk központjában, sokak szeme láttára késelte halálra élettársát és hagyta ezzel árván gyermeküket. A gyermek, hogyha szerencséje van, valamelyik közeli hozzátartozója gyámságába kerül. Ha nincs, akkor viszont állami intézmény vár rá. Gondoltunk bele valaha, milyen élet vár a gyermekeinkre egy-egy ilyen családi tragédia után? Hogyan kell felnőnie? Hiszen neki is volt egykor legalább egy szerető édesanyja, amíg a másik személy saját kezűleg meg nem fosztotta tőle. Persze most egy lesz az árvák közül.
Tegyük fel a kérdést: azért nem avatkozunk be ilyen helyzetekben, mert nem a mi dolgunk? Végül is értem a logikát, könnyebb beszélni vagy akár könyvet írni róla, az is segít. De akkor legalább tegyük azt Dosztojevszkij-szintű mélylélektani megformáltsággal! Különben érzékenyíthetünk, de meg tudjuk-e előzni az ilyen eseteket? Fel tudjuk-e ismerni általuk, hogy mikor kell közbelépnünk, és meg merjük-e tenni azt? Ha nem, hát mi értelme a könyvnek, a beszédnek?