– Megközelítőleg hat éve kvízmester. Beszéljen a kezdetekről.

– Szülőfalumban, Göröcsfalván nevelkedtem, jelenleg a Partiumban élek. Kolozsváron éltem hat évet, egyetemistaként sokat jártam angol és magyar nyelvű kvízestekre. Ez idő alatt kommunikáció szakot végeztem, majd elköltöztem Szatmárnémetibe, ahol ugyancsak szívesen eljártam volna kvízekre, ám ott nem volt erre alkalom. Időközben megismerkedtem egy kocsmatulajdonossal, aki nyitott volt arra, hogy kvízesteket szervezzünk nála.

– Kvízmesterként tavaly világrekorder lett…

– Igen, a világ leghosszabb kvízműsorának Guin­ness-világrekordját a tavaly óta tartom, amely korábban egy észak-amerikai kvízmester nevéhez fűződött, de másfél órával sikerült túlszárnyalnom az ő rekordját. Jelenleg a leghosszabb kvízjáték-Guinness-világrekord 34 óra, 35 perc és 45 másodperc, melyen több mint ötszáz játékos vett részt. A rekordot Szatmárnémetiben állítottuk fel, hatalmas közösségi élménynek lehettem részese. 

– Meg lehet élni belőle? 

– Igen, meg, de az első évek korántsem erről szóltak. Mostanra más a helyzet, ugyanis a céges és kocsmai kvízjátékok alkalmával legtöbbször beugrót szedünk, de a legnagyobb érték a közösség, amely a kvízestekre épül. A célközönség a húszas, harmincas és negyvenes értelmiségi korosztály, amelynek igénye van az aktív minőségi szórakozásra. Ők szívesen vitatkoznak barátaikkal és családtagjaikkal, érvek mentén, konfliktus nélkül. Az erdélyi kvízbajnokság öt városban zajlik: Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Nagykároly és Szatmárnémeti. A bajnokság januártól novemberig tart, mindenhol én tartom a kvízesteket. Nem veszek át semmit senkitől, egyedül állítom össze a kérdéssorokat.

– Mi alapján állítja össze?  

– Az igényekre és a célközönségre szabva szoktam összeállítani. Minden estnek külön tematikája van, elsősorban olyan kérdéseket teszek fel, amelyek foglalkoztatják az erdélyi magyar közösséget. A kvízestekkel együtt vitaindító témát is kínálok a versenyzőimnek. Az előkészület igényli a legtöbb időt, maga a játék pedig a legizgalmasabb része a folyamatnak. A kvízjáték körülbelül két és fél órát tart, száz kérdést dolgozunk fel általános műveltségi, zenei és sok más érdekes témakörben. A kérdéssorok összeállításakor fontos a precizitás és a kreativitás. A kérdéssorok soha nem ismétlődnek, figyelembe veszem az életkort, az érdeklődési kört és egyéb tényezőket, és azok alapján állítom össze a kvízkérdéseket. Természetesen még így is tartogatnak meglepetést az esték.

– Hogyan zajlik a verseny?

– A játék menete alatt a telefonokat összegyűjtjük, így egymásra figyelve vitázhatnak a csapattagok. Napjainkban már ez is ritka pillanat. A játékosok sokfélék, a válaszadásban sokszor a csapaton belül kialakult hierarchia a döntő – aki hangosabb, az jobban fog érvényesülni, s hiába tudja valaki más a helyes választ, ha zárkózott, alulmarad. Kell hagyni, hogy mások is érvényesüljenek, sosem írok becsapós kérdéseket. Azt szoktam mondani, hogy kérdezni háromféleképpen lehet, ebből kettő rossznak számít. Az egyik rossz, amikor olyan kérdést teszünk fel, amelyre egyértelmű a válasz. A másik rossz az, amelyikre senki sem tudja a választ. A legjobb kérdés az, amely esetében valamennyi játékos úgy érzi, hozzá tud szólni vagy éppen tudja a választ.

– Hogyan vitáznak itt az emberek? Volt példa a hajba­kapásra?

– Vitás kérdések voltak már, de komolyabb konfliktusra még nem volt példa. Tulajdonképpen az elmúlt hat évem arról szólt, hogy megtanultam kérdezni, fontos ugyanis, hogy csak egy helyes válasz legyen, ne lehessen értelmezgetni a válaszokat. Számomra nehézség, hogy a játék közben adódó szituációkra kvízmesterként hogyan reagálok. Ehhez kicsit színésznek is kell lenni, a velem szemben ülő személyek tükrei annak, amit csinálok. Nem feszülhetünk be játék közben, az egyetemen tanult kommunikációs eszközök mellé egyéb fortélyokra is szükségem van.

– Milyenek a visszajelzések?

– Jók. Sokan jönnek hozzám, és szívesen segítek, ha valaki megkeres azzal, hogy kvízestet szeretne tartani, hiszen fontos, hogy tartalmas szabadidős tevékenységeket szervezzünk, és alakítsuk a vitakultúrát. 

– Hogyan látja: van Erdélyben vitakultúra? 

– Sajnos polarizált világban élünk, a közösségi média még ráerősít erre, mindenki nagyon határozott a saját véleményét illetően. A vitákat általában a Facebookon éljük ki igazán. Ezt nem nevezném vitakultúrának. Nem állítom, hogy nincs, ám szükség van az objektív vitázásra, különben sem emberileg, sem társadalmilag nem haladunk. Fejlesztenünk kell ezen készségeinket, vitatkozni és nem veszekedni kell.