– Mikor barátkoztál meg a fényképezőgéppel? 

– 2021-ben, több hónapos spórolás után vásároltam egy Canon 80D fényképezőgépet. Valójában már iskolás korom óta érdeklődtem a fényképészet iránt. A családban volt egy fotózásra és videózásra alkalmas gép, amit gyakran magammal cipeltem. Az úgynevezett automata módban, beépített vakuval mindent megörökítettem, ami kicsit is megmozgatta a fantáziámat. Szerettem volna komolyan megtanulni a fotózást, de akkor nem voltam fogékony rá, ráadásul autodidakta módon nem is lehetett olyan gördülékenyen megtenni, mint napjainkban. A fényképezéssel a fő célom mindig is az volt, hogy emlékeket, pillanatokat őrizzek meg a családom, a barátaim vagy akár saját magam számára. Néha előkerülnek az első képek, s bár most visszanézve elképesztően amatőr felvételeknek tűnnek, mégis segítségükkel újból át tudom élni azokat a hangulatukat, amelyeket a fotó elkészítésének pillanatában éreztem. Nem a nagyvilágnak fotózom, hobbifotós vagyok. Amikor lenyomom a gombot, fejben nem tudom, hogy mások mit „kellene” lássanak a fotón. Inkább kísérletezem, újból és újból próbára teszem a saját tudásom és tapasztalatom.

– Milyen jellegű fotókat készítesz? 

– Kísérleteztem már mindenfélével. Portrékkal kezdtem, belekóstoltam az utcai fotózásba, eseményfotózásba, kacérkodtam a természetfotózással, illetve az asztrológiai képek készítésével. Tavaly sikerült kipipálni egy épületfotózást és az első esküvői kreatív fotózást is a listámon. Így megy ez minden pályakezdőnél – lefotózunk mindenféle témát, s majd idővel kitapasztaljuk, hogy mivel szeretnénk komolyabban foglalkozni. Meglehet, még mindig a portréfotózás áll hozzám a legközelebb, de ha nagyobb egységben nézzük, akkor az emberekkel való közös munkát, az emberekről szóló témákat preferálom. Minden alkalommal egy más, egy új oldalát ismerhetem meg a fotóalanyoknak. Minden fotózás egy új kihívás egyben, hiszen bármennyire is tervezek előre, az alany egy kiszámíthatatlan tényező, aki minden számításomat felrúghatja. Ez egyszerre izgalmas és bosszantó. A kérdésre visszatérve, ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor azok a kedvenc fotóim, amelyeket a barátaim háttérképnek állítanak be, vagy felfüggesztik az otthonuk falára. 

– Említetted, hogy iskolásként nem volt lehetőséged arra, hogy autodidakta módon elsajátítsd a fényképészet technikáit. Felnőttként hogyan találtad meg az útját annak, hogy folyamatosan jobbá válj?

– Minden, amit most a fényképezésről tudok, autodidakta módon sajátítottam el. Az birtokomban levő ismeretek az internetes fórumoktól kezdve a szakkönyveken keresztül egészen az atyai tanácsokig terjednek. Egy kisebb vezércikket tele tudnék pakolni szakszavakkal. Akinek valaha volt olyan hobbija, amibe nagyon komolyan beleásta magát, az tudja, hogy miről beszélek! Angolul tanultam a fényképezésről, mivel ez a YouTube-iskolák univerzális nyelve, és általában a digitális fényképezők is ezt részesítik előnyben. Például nekem a blende vagy blendeérték az aperture, a záridő az shutter speed és a fényérzékenység is elsősorban ISO. Mindegy, milyen nyelvű a fotós, ezt a mondatot értenie kell, hiszen annyira alapvető kifejezéseket tartalmaz, mint a sofőröknek a kuplung, gáz és fék. A fényképezés minden területének vannak specifikus szabályai, és millió-egy apróság, amire oda kell figyelni, ha a hobbit később profin akarod csinálni. Leginkább a portréfotózásnál bogarásztam a szabályokat. Egy dologhoz szigorúan tartom magam, mely nem más, mint hogy az alany mindig a lencsébe nézzen. Nemhiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Egészen más a hangulatuk azoknak a képeknek, amelyeken szembenéz velem a fotóalany, és megint más, amikor nem látom, hogy mit, kit néz.

– Milyen színeket, hangulatokat, illetve kompozíciókat keresel? 

– Édesapám, aki korábban analóg géppel fotózott, mindig azt mondta, hogy a fekete-fehér kép a fényképészet lelke. A színek, bármennyire is meghatározók tudnak lenni egy-egy téma hangulatában, végső soron csak vizuális figyelemelterelők, amelyek a gyanútlan szemlélő tekintetét oda vonzzák a képen, ahová azt a komponáló nem feltétlenül szeretné. Próbálok fényképezés közben színek nélkül látni. Hangulatban és kompozícióban azt keresem, hogy hogyan tudom vizuálisan elmondani egy témának a történetét. 

– A szabadidős tevékenységekről jut eszembe, hogy szeretsz kirándulni is. Túrázásnál mindig magaddal viszed a fényképezőgépet is?

– Valóban szeretek kirándulni, de nem tudok fotózni és kirándulni egyszerre. Két éve Gyergyó környékén tekeregtünk, és közel egy kilométerrel állandóan le voltam maradva a többiektől, mert fotózni akartam. Azóta vagy a természetet járom, vagy a természetet fotózom.

– A digitális fényképezőgép mellett az analóg fotók iránt is érdeklődsz. Azzal hogyan kerültél kapcsolatba? 

– Apum sokat fotózott egy Zenit 11-es analóg géppel a rendszerváltás előtt. Születésemet megelőzően a gyerekszoba egy sötétkamra volt. Technikai szempontból a Zenit labdába sem rúg egy mostani Canon, Nikon vagy Sony csúcsmodellel. Nem értettem, hogy miért kínlódna bárki is harminchat képkockával, hogy képzajos, szemcsés és rosszul exponált képeket készítsen, amikor a digitális ellenpárosával sokkal egyszerűbben és gyorsabban lehet fényképezni. Aztán ahogy egyre jobban beleástam magam a fényképezésbe, rájöttem, hogy az igazi kihívás még mindig az analóg fotózásban rejlik, még mindig az adja a szakma sava-borsát. Digitális géppel szinte bárki tud jó képeket készíteni, de képet jól komponálni csak analóggal lehet. 

– Kevesen tudják, de tavaly szeptemberben megtartották életed első igazi fotókiállítását. Mit jelent ez a személyes fejlődésed tekintetében?

– 2022 februárjában elvállaltam, hogy dokumentációs céllal lefényképezem kívül-belül a kolozsvári belvárosi unitárius templomot. A háromszáz fotóból harminckettőt választottak kiállításra. Ez egy állandó jellegű kiállítás. A megnyitót szeptember 24-én tartottuk az egyházközség Péterfi Dénes tanácstermében. Óriási kihívás volt teljesíteni ezt a feladatot, mert nem baráti felkérésről volt szó, hanem igazi megrendelésről, határidőkről és paraméterekről. Izgultam is rendesen, amikor leadtam a képeket nyáron, hogy vajon fognak-e tetszeni a kliensnek. Sokat tanultam ebből a projektből, és ezt a tudást nem lehet YouTube-on ellesni a nagyoktól. 

– Nem fotózással keresed a kenyeredet, mégis sok időt, pénzt és energiát szánsz a hobbidnak. Lehet ebből egyszer több is, mint hobbi? 

– Szeretném, hogy egyszer legyen belőle legalább egy mellékállás, nyitott vagyok arra, hogy tovább képezzem magam. Viszont látom a szakma nehézségeit is. Egyelőre a barátaim örülhetnek annak, hogy kicsi Ricsi szabadidejében fotókat készít róluk.

– Van kedvenc fotód?

– Kedvenc fotó? Hmm... Van egy külön albumom, amelyben gyűjtöm a számomra kedves képeket. Egyik nagy kedvencem az, amit a templomos projekt ideje alatt készítettem. A karzatban fotóztam, és onnan vettem észre, hogy a földszinti padsorok között egy érdekes textúra körvonalazódik. A padsorok ismétlődése, egyformasága és az azokat elválasztó kis folyosó egy olyan illúziót ad, mintha a templomban lépcsők vezetnének egyszerre felfelé és lefelé. Természetesen a fekete-fehér változat mellett döntöttem, ami csak jobban hangsúlyozza azt, amit látni szeretnék a képen.

– A fényképész éned mellett van egy írói éned is. Miben más a két Ricsi? 

– A szépsége annak, hogy valaki egyszerre több területen is jártas, az, hogy előbb-utóbb ezeket egymás javára lehet fordítani. Az online közösségi profiljaimat a saját képeimmel és szövegezésemmel töltöm fel. Talán a legnagyobb különbség a két Ricsi között, hogy amikor fotózom, ott nincsenek kreatív korlátok, azt komponálok, amit csak szeretnék vagy megálmodom. Amikor szövegírásról van szó, azt általában klienseknek kell elkészíteni, és ha valaki már dolgozott a kreatív szférában, az tudja, hogy a kliens és az alkotó az két külön fogalom, ha kreatív munka értékeléséről van szó. Írásban limitált a kreatív potenciál felhasználása, ott először egy funkciót, célt kell teljesíteni, s csak azután lehet a szabad fantáziához nyúlni.

– Milyen fotósszemmel írni és copywriterszemmel fotózni?

– Izgalmas, csak ajánlani tudom mindenkinek! Mint már említettem, én a történetmesélésben hiszek, és ezt is próbálom megörökíteni vizuálisan a munkáimon. Azzal, hogy szöveget is írok mellé, csak tovább kerekíti a narratívát. Megjelenik az alkotó is, azaz én, aki valamennyire szintén a történet része lesz, hiszen a saját gondolataim és véleményezésem is társulni fog a fényképekhez. Vagány lenne egy olyan kiállítás, ahol a képek mellé nemcsak a címük kerül fel, hanem egy-két bekezdés is az adott képről. 

– Szerepelnek a bakancslistádon fotózással kapcsolatos célok? 

– Mintha a lista sosem érne véget, legalábbis én nem látom a végét… Inkább úgy gondolok a fotózásra, akár egy tanulási pályára, ahol minél többet ki kell próbálni ahhoz, hogy minél több tapasztalatot szerezzek, valamint ezzel párhuzamosan kialakítsam a saját stílusomat, irányvonalamat. Szívesen kipróbálnám magam a stúdiófotózásban, egy profi modellel közreműködve.