– Hogyan lett ön lelkész, mi terelte erre a pályára?

– Gyermekkorom óta vonzott a lelkészi pálya. Mindez annak tulajdonítható, hogy volt egy istenfélő nagyanyám, aki hadiözvegy lett, és három árvával maradt. Egyiküket agyhártyagyulladás következtében elveszítette, majd kuláklistára került – szóval kijárt neki az életből. Én vele nőttem fel, egy szobában aludtunk tizennyolc éves koromig. Láttam, hogyan éli meg a hitét: reggel a Bibliával kelt, zsoltárt énekelt és imádkozott, este ugyanúgy. Engem az fogott meg akkor, hogyan lehet ennyire erős és kedves, hiszen nemcsak a család, hanem mindenki más is anyukának szólította. Onnan jött az indíttatás, hogy én annak az Istennek, aki egy egyszerű özvegyasszonynak ekkora erőt tud adni, a szolgálatába szeretnék állni.

– Visszahívták a szülőfalujába lelkésznek?

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy a szülőfalumban leszek lelkész. 1995-ben végeztem, először Székelykeresztúron voltam segédlelkész, majd Alsóboldogfalván és Újszékelyen szolgáltam. Aztán 2000-ben megürült a galambfalvi lelkészjárás, akkor megkeresett a presbitérium, de ugye a mondás is úgy tartja, hogy még disznópásztor se legyél a szülőfaludban, és az akkori helyemen is sok munkát hagytam volna félbe, így nem vállaltam. Aztán 2002-ben megint megüresedett a hely, ekkor jelet kértem a Jóistentől, aki megadta nekem, így lettem lelkész a szülőfalumban. 2003 nyarán találkoztam Kányádi Sándor bácsival, aki azt mondta: „Na, fiam, hallom, hazahívott a falu.” Mondtam, igen, azzal a szemembe nézett azzal a szúrós, kicsit gunyoros tekintetével: „Tudod, Gyuri, hogy nem téged hívott a falu?” Kérdeztem, hanem hát kit hívott. „A falu hazahívta apádat, nagyapádat s felmenőidet.” Ha nem lett volna elég nagy a kihívás, Sándor bácsi szavai még ráraktak egy lapáttal.

– Hogyan fogadta a falu?

– Ez volt a félelmem. Olyan ember vagyok, aki szeret aktív lenni, programokat szervezni, és ebben nagy segítség a feleségem. Mikor eldöntöttük, hogy elfogadjuk a meghívást, attól féltem, hogy a szervezésekben a közösség nem fog mellénk állni, mert hiába akarsz egyedül csinálni valamit. Hála Istennek, elmondhatom, hogy ezeket a félelmeimet a Jóisten áthúzta, és maximálisan érezzük a közösség támogatását.

– Említette, hogy szeret szervezkedni. Milyen programokat kezdeményezett eddig a falubelieknek?

– Mikor hazakerültem, az volt az első dolgom, hogy a lelkészi hivatal jegyzőkönyveit átolvastam. A Székelyföld leírásában találtam rá a következő, Nagygalambfalváról szóló részre: „Klasszikus földre lép itt az ember, ami titokteljes múltnak több emlékét tárja fel a kíváncsiskodó szemek előtt.” Engem szíven ütött ez a „klasszikus föld”, nem tudtam, mire gondolhatott Orbán Balázs, mígnem az egyik falubeli gyerek azt mondta: „Én nem tudom, mit jelenthet a klasszikus föld, de a klasszikus zene komolyzenét jelent.” Micsoda kulcs a zárhoz! Rengeteg dűlő, falurész és vár végű helynévvel vagyunk tele, mi még a szüleinkkel jártunk a mezőre, javarészt ismertük is ezeket. Forrásokról hordtuk a vizet, ismertük a határát. Rendszerváltás után csak a pásztorok gyermekei ismerték a klasszikus föld határát. Gyerkó Leventével beszélve, másokat is bevonva, ennek okán elindítottuk a helyismereti sátortábort: felosztottuk a falu határát négy részre, kiköltöztünk a mezőre, sátoroztunk, a gyermekekkel jártuk a határt, ők pedig jegyze­teltek. Mivel sok nyári programunk van, a vakációs bibliahetet egybevontuk ezzel a sátortáborral, megcéloztuk az elszármazottakat is, Izlandról és Chicagóból is hazajöttek az emberek. Az a lényeg, hogy amellett, hogy programokat kap a gyermek, emlékezzen is.

– Vadgalambfalván is szerveznek táborokat. Mesélne erről egy kicsit?

– A Pusztán – Nagygalambfalva és Kisgalambfalva közt – három család lakott a rendszerváltás előtt, javarészt téglavetéssel foglalkoztak. Jött a rendszerváltás, gyermeksegély, szociális támogatás, és mivel a cigányok számára a gyermekpénz tiszta jövedelem, elszaporodtak a területen. A legnépesebb családban jelenleg tizenhat gyermek van. A hivatal adatai szerint 250 fő az ott lakó romák száma, amiből 150 gyermek. A szomorú, hogy ezek a gyermekek nem nagyon járnak iskolába, nem tartoznak az egyházhoz. Mikor Újszékelyen tevékenykedtem, akkor ismerkedtem meg Wazok Tobiasszal, aki önkéntesként jött Németországból a szász közösséghez mint tetőfedő. Ittléte alatt ügyesen megtanult magyarul, hazatért, elvégzett egy ifjúsági lelkésztanfolyamot, majd 2007-ben megkeresett, hogy valamit ki kellene találjunk, hogy ő többet jöhessen ide. Akkor jött az ötlet, hogy szervezzük meg az első missziós tábort romáknak. Bibliai témákat viszünk, énekeket tanulunk velük, kézműves-foglalkozásokat tartunk nekik azóta is minden évben. Az lenne a járható út, hogy a gyermekeket hétvégente kivegyük a szülők mellől, hogy fejlődjenek. De ehhez egy hét kevés, mikor az első nap csak azzal telik, hogy megtanulnak sorban állni. Jó példa viszont mindig akad: alkalmaztunk egy onnan származó romát temetőgondnoknak. Mára mindenhez ért, megtanulta a gépeket használni és kezelni, van kézügyessége, rálátása és becsülete. Ez már egy példa a közösségnek, hogy tisztességgel ezt is lehet.