– Hogyan vált egy, még a gyerekszobájában játékokat fejlesztő tinédzserből a világhírű vállalat egyik emberévé?

– Gyermekkoromban nagyon szerettem számítógépes játékokat játszani, de programozni nem akartam megtanulni. Rengeteg játékfejlesztő szoftvert kipróbáltam, remélve, hogy kódok írása nélkül is összehozható egy játék. Hát nem. Olyan tizennégy éves koromban kezdtem el játékokat készíteni, majd egyre komplexebbeket gyártottam, csakhogy időközben rájöttem, hogy engem nem is a játékkészítés érdekel, hanem kimondottan annak grafikai része. Ezzel foglalkoztam otthon még a középiskolás időkben, aztán informatikaegyetemre mentem. Ez idő alatt kezdtem dolgozni egy cégnél, amely a romániai Gamelofttal (egy kezdetben francia, majd amerikai videójáték-kiadó cég – szerk. megj.) volt egy épületben. Gyorsan beküldtem oda az önéletrajzom, és jött a csodálkozás: felvettek. Kiderült, hogy nagyon sok a hiányosságom, van hová fejlődni, de úgy hozta az élet, hogy az egyetemi tanulmányok mellett is tudtam ezzel foglalkozni. Innen kerültem a LEGO vállalathoz, indirekt módon dolgozom nekik, de rendszeresen kijárunk Dániá­ba konzultálni az ottani vezetőséggel.

– Modellező, grafikus, de programozik is. Hogyan tudná leírni a munkáját?

– A legtöbb legószetten van egy QR-kód, amit leolvasva egy LEGO Builder alkalmazáson keresztül láthatóvá válik az összerakási útmutató füzet interaktív, háromdimenziós verziója. Annak a csapatnak vagyok a tagja, amelyik ezeken a modelleken dolgozik. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy térben is megnézhessen a vásárló egy-egy mozzanatot, emellett az alkalmazásnak olyan érdekes tulajdonságai is vannak, hogy fel lehet általa osztani az összerakás folyamatát, akár, mondjuk, két gyerek között. Így nem az történik, hogy az egyikük adogatja a darabokat, a másik meg kirakja a modellt, hanem ketten két különböző fázison tudnak dolgozni. Én ehhez az apphoz készítem a grafikusmotort: a szoftvernek azt a részét írom, amire a teljes szimuláció épül.

– Tehát főként kódokat ír? Van eltérés ezekben attól függően, hogy gyermekeknek vagy idősebbeknek szánják az adott modellt?

– Ez az egyik része, de én inkább a szimulációs részével foglalkozom, hogy a fény honnan és hová esik a digitalizált tárgyra, hova milyen árnyékot vet, hogyan néz ki ez hatvan képkockában. A mérnöki felével foglalkozom, hogy az app használata közben úgy működjön, hogy ne legyen az túl terhelő a készülékek számára sem. Mára egy elég nagy portfóliót tudtunk modellezve kiadni gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Sok olyan széria van, ami kimondottan a felnőtteket célozza: ilyenek a virágok, ezeket nagy számban itthon is meg lehet találni. Azt pedig, hogy erre van-e kereslet, visszaigazolja, hogy sok olyan lakásban jártam már, ahol a vázákban, cserepekben legóvirágok vannak. Szokták mondani, hogy egy-egy szobanövényt nehéz életben tartani, ezekről viszont port törölni jelent kihívást.

– Gyakran hallani, hogy a programozási nyelveket nehéz megtanulni. Ez a játékfejlesztők esetében radikálisabb?

– Eléggé. Otthon valamennyire meg lehet tanulni az alapokat, de a szükséges ismereteknek tíz százaléka sem érhető el az internetes felületeken, ahogy az egyetemeken sem – bár utóbbi mellett szóljon, hogy az ott szerzett ismereteket mind használják valamilyen szinten a szoftverfejlesztők. Rengeteg jó szakkönyv van, amit meg lehet vásárolni, el lehet olvasni, de nincs egy lineáris tanulási vonal, hogy ha mondjuk innen elkezded, és ezeket megtanulod, akkor jó leszel. Ez a játékfejlesztésben egyáltalán nem így megy. Ahány játék, annyiféle megközelítése van, pont ezért kell olyan alapokat elsajátítani, amiket sehol nem tanítanak, és csak a fejlett cégekhez, munkaközösségekhez tapadva tudja az ember magába szívni. A legtöbben, akik ilyen helyeken dolgoznak, már csak azért vért izzadtak otthon, hogy betehessék a lábukat az ajtón. 
– Említette, hogy saját játékok fejlesztésébe is belevágott. Ebben mennyire sikerült előrelépnie?

– A mai napig készítek játékokat, de egyik sem tetszik eléggé. Ha van egy jó ötletem, elkezdek dolgozni rajta, megcsinálom a prototípust, kipróbálom, de eddig egyik sem tetszett. Ennek ellenére reménykedem, hogy lesz majd egy olyan prototípus, ami az én tetszésemet is elnyeri, de ennek a közreadása is kérdéseket vet fel, hiszen egy játék legyártása rendkívül sok pénzbe kerül, az ebbe való befektetés viszont nagy rizikóval jár. Nincs konkrét skála, hogy mekkora eladásokat fog generálni, ha egy nagy vállalat nincs mögötted. Az indie-játékok túlnyomó többsége nem hozza vissza még azt a pénzt sem, amennyibe az előállításuk kerül, ha pedig beáll mögéd egy vállalat, hatalmas százalékot követel magának a részesedésből. De még az ilyen támogatók sem jelentenek arra garanciát, hogy valaki berobbanjon a játékpiacra.

– A játékok sok veszélyt is rejtenek. Hogyan lehet kiszűrni, hogy a gyermekek olyan játékokkal játsszanak, ami számukra is megfelelő, és a szülők sem hüledeznek tőle?

– A választás nagyban függ a fogyasztótól: az idősebbek és tapasztaltabbak tudják, hogy mely játékokkal érdemes játszani. Temérdek játék van, ami nagyon csúnyán kihasználja az emberi psziché gyengéit – mint a „félkarú rablók” a kaszinókban. Ezeket senkinek nem ajánlanám, természetesen minden felnőttnek saját döntése. A szülőknek viszont felhívom a figyelmét, hogy én mindenképp megnézném, hogy mivel játszik a gyerek, és azt, hogy a játék a jó ízlés határán belül helyezkedik-e el. Ezért szerettem és szeretem ma is főként kisebbeknek a Nintendo-játékokat, mert azok nem élnek vissza a csúnya pszichológiai trükkökkel.