Egyre több iskola bújtatja egyenruhába tanulóit. Jogukban áll, bár Romániában (még) nem kötelező az uniformis. A parlament asztalán van viszont egy törvénytervezet, amelyet ha megszavaznak, akkor 34 év szabadság után hamarosan az egész országban újra bevezetik az egyforma iskolai öltözetet, az iskolai élet szervezésére vonatkozó új szabályok is ezt vetítik elő. Míg korábban leszögezték, hogy a diák öltözete vagy az egyenruha, illetve egyéb sajátos jelzés (nyakkendő, póló stb.) hiánya miatt nem küldhető el az iskolából, ez már nem érvényes. Az új szabályzó előírja, hogy a diákok kötelessége decens öltözetben részt venni az iskolai tevékenységeken.
Azt viszont nem pontosították, hogy mi számít decensnek. Ebben a formában előreláthatólag a rendelkezés számos visszaélésre, konfliktusra ad majd okot, táptalajává válhat bántalmazásnak, kiközösítésnek stb. Főleg a tinédzserek esetében „nec­ces” ez a kismillió értelmezésre okot adó forma, mert különböző ízlésű, más-más elveket, ideológiákat követő pedagógusok, igazgatók döntik majd el ad hoc, hogy amit aznap magára vett az önmagát kereső kamasz, az eléggé decensnek számít-e, vagy sipirc haza. Ennél a káosznál az uniformis mindenképp jobb.

Tudom, a felnőttek leggyakrabban azzal érvelnek az egyenruha mellett, hogy az iskola nem divatbemutató. Engem a sokszínűség, a változatosság inkább felüdít, mint zavar, de el tudom fogadni, hogy sok családnak (talán) könnyebb megvenni két rend uniformist, mint a kamaszodó gyermek trendkövető elvárásainak eleget tenni. De azt az elképzelést, miszerint az egyenruha elfedi a társadalmi egyenlőtlenséget, érdemes lenne már elengedni. Mert az egyenruhás gyermek is hozza otthonról, amit lát, tehát ha a szülők a tehetősség szerint rangsorolják magukat és környezetüket, akkor neki is az lesz a fokmérő. Ráadásul a cipő, hátizsák, telefon, okosóra márkája ugyanúgy jelzi az eltérő lehetőségeket, na meg a kortársak közti érintkezés közel sem ér véget az utolsó órát jelző csengővel. Ha élőben nem is, de online folytatódik.
Az egyenruha tehát önmagában nem old meg semmit. A valahová tartozás büszkeségét sem, csak abban az esetben, ha valóban jól érzi magát abban az iskolában a gyermek, mert értik őt, ismerik és tisztelik igényeit, engedik kibontakozni, és bár egyenruhában van, azért értékelik, bátorítják az egyéniséget és egyediséget. A kortárs bántalmazásra, csúfolkodásra sem gyógyír, ne legyünk már annyira naivak! Aki szekálni akar, azután is fog.
Egyenruhán innen és túl, a lényeg továbbra is az, hogy mit visz otthonról a gyermek az iskolába, és ott mit kap. És maradnak a nagy kérdések is, amelyekre rendre elmarad a valós válasz: Mit jelent 2024-ben a gyermekközpontúság? Milyen közeg akar lenni az iskola? Komformizmusra nevel, vagy inkább az önkifejezést, autonómiát, az igazi kapcsolódást, kooperációt kívánja fejleszteni? Mennyire képes integrálni a változó igényeket, az új neveléstudományi és pszichológiai kutatási eredményeket? És végül: hogyan tud válaszolni az aktuális kihívásokra, érdemben mit tesz az esélyegyenlőségért?