Vackor a vadkörte népies neve, de e név hallatán eszünkbe juthat Kormos István mesehőse, aki egy pajkos kis mackó volt. Gyermekkorunkban gyakran követtük kalandjait az esti mesék által. Nekem mégis mást, sokkal többet jelent ez a vadkörte megnevezés, hiszen drága jó kutyánk is erre a névre hallgatott tizenkét éven át. 
Férjemmel friss házasként döntöttünk úgy, hogy gyarapítsuk családunkat még gyermekvállalás előtt egy kiskutyával. Mivel nekem mindig is a szívem csücske volt a magyar vizsla fajta, férjem pedig vadász, csakhamar egyezségre jutottunk. Messzi földről érkezett hozzánk, de az első pillanattól szívünkbe zártuk, és ahogy mondani szokás, szerelem volt első látásra. Emlékszem, amikor hozzánk került, a nagy pocakja és a csodás barna bundája miatt szinte egyértelmű volt, hogy a Vackor nevet kapja. Akárcsak egy kisgyermekkel, egy kiskutyával is nagyon sokat kell foglalkozni, nevelni, tanítgatni, szeretni, és mondhatom, valóban felforgatta az életünket. 
A kis pajkos kölyökből néhány hónap leforgása alatt kamasz kutya lett, aki már sokkal okosabb és huncutabb volt, mint annak előtte. A szétrágott papucsok, lábtörlők, az addig gondosan nevelt virágok és számos ruhadarabunk bánta a serdülőkorba lépést. Alig egy év leforgása alatt pedig igazi délceg, izmos, jóképű kutyafiú vált belőle. Sokat kirándultunk, mindenhová magunkkal vittük, és ő úgy hálálta meg, hogy igazi házőrző módjára senkit sem engedett be. „A mi házunk, a mi várunk” alapon egy kis fenevaddá változott azon nyomban, amint valaki a kapu közelébe érkezett. 
Az évek múlásával azonban egyre szelídebbé vált másokkal szemben. Ott volt velünk, mikor megszülettek a gyerekeink, vigyázta az álmukat, amikor a babakocsiban aludtak az udvaron, együtt játszott velük, tűrte, hogy a totyogók erősebben szeressék a kelleténél, vagy hogy akár a hátára is felüljenek. Együtt lesték a cicákat, húzta a szánkót, ha kellett, s közben pedig a vadászatban is egyre jobban teljesített. Nevét egyre többen tudták és emlegették elismerően. 
Az idő azonban megállíthatatlanul telt, s az évek csak úgy pörögtek egymás után, mi pedig csak akkor vettük észre, hogy pajkos kis kutyánk kezd öregedni, amikor őszülni kezdett a pofiján a szőr. Hány éves vagy, Vackor? – tettük fel a kérdést neki, majd gyors fejszámolások után rájöttünk, hogy eltelt már több mint egy évtized. Hihetetlen! Az elmúlt télen valóban látszott rajta, hogy nem a régi már. Amikor csak tehette, aludt, és a mozgásán is látszott, hogy eljárt felette az idő. Csupán a cicák kergetése közben volt újra régi önmaga. 
Március végén, egy csodás tavaszi napon, amikor melegen simogattak a nap sugarai, Vackor kutyánk elment az örök vadászmezőkre. Hatalmas az űr, amit maga után hagyott, de vigasztal, hogy vele voltunk a legutolsó percig, hogy szép, boldog és hosszú élete volt. Köszönjük neked ezt a csodás tizenkét évet, a hűségedet, hogy szerettél és hogy szerethettünk. A kutyák élete túl rövid… Drága kiskutyám, örök álmod legyen szép, és az angyalok vigyázzanak rád a szivárványhídon túl.