– Honnan ered a zene iránti vonzalma?

– Szándékosan akartam olyan szakmát választani, ahol se anyámnak a lánya ne legyek, se nagyapámnak az unokája (édesanyja Egyed Emese egyetemi tanár, irodalomtörténész, költő, nagyapja Egyed Ákos történész – szerk. megj.). Végül csak kollégák lettünk anyukámmal: én zenetörténettel foglalkozom, ahogy ő irodalomtörténettel, és a 19. századdal, ahogy nagyapám. Nem tudtam messzire gurulni a fától…

– Ha visszaemlékszik, milyen pálya, életút lebegett a szeme előtt fiatal lányként?

– Mivel mindig hegedültem, eszembe sem jutott más választás, mint ez.

– Nagyvárosból került kisvárosba. Hogyan találta meg a helyét?

– Na, ez nem volt tudatos döntés. Amikor Budapesten a Zeneakadémián épp egy németországi felvételire készültem, akkor mentem férjhez Andrishoz (férje Sófalvi András, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régésze – szerk. megj.), és bevallottam a tanáromnak, hogy mégsem fogom tovább csinálni, mert én most Székelyudvarhelyre költözöm. Az hol van? – kérdezte, viszont azt mondta, hogy ott is meg kell találni a színpadot. De igazából azóta barátkoztam meg a várossal, amióta nem itt dolgozom, amióta Kolozsváron is tanítok, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karán. Azóta sokkal könnyebb a kisvárosi lét, képes vagyok a pozitív oldalait is látni mindenféle szempontból.

– Mi hiányzott a nagyvárosból?

– Leginkább a kontroll. Az, hogy itt önjelölt módra mindenki elmondja, hogy ő milyen, és nincsen konkurencia. Azért egy nagyvárosban sok mindennek meg kell felelni ahhoz, hogy jónak tartsanak, ez, vagyis egy minőségi kontroll szerintem innen, Udvarhelyről hiányzik.

– Most pedig a pozitív oldalról kérnék példát…

– A gyerekeimnek nagyon jó itt felnőni, a Legato Egyesülettel pedig úgy érzem, hogy tudok változtatni a dolgokon, ezáltal azt is érzem, hogy számít, amit teszek.

– Közel tízéves a Legato. Mi volt a cél az alapításkor?

– Eredetileg zenetáborokat akartunk szervezni a kollégáimmal. Igazából csak én jártam ilyen táborokba gyermekkoromban külföldön, az ilyen jellegű programok innen hiányoztak. Lassan kialakult, hogy melyek még azok a területek, amelyek fontosak, így lett fő cél a tehetséggondozás, tehát a zenei táborok mellett megjelent a népzenei vonal, a különféle hiánypótló koncertek szervezése, mint például az Őszi orgonamuzsika sorozat. Szóval olyasmikkel foglalkozunk, amikre másnak nem volt kapacitása, amik itt nem voltak.

– Nemrég említette, hogy újabb érdekességgel bővül az egyesület tevékenységi köre.

– Számomra nagyon fontos, hogy a legújabb dolgokat is elhozzam ide, például a gyermekeknek szóló mediációs koncerteket és programokat, ugyanis lényegesnek tartom, hogy már kisgyermekkorban legyenek igényes zenei foglalkozások. Egy baba-mama koncertet vállaltunk be novemberre Székelykeresztúron, aminek az a célja, hogy a két és fél – három évesek testközelből minőségi, élő akusztikus zenét kapjanak. Mi közöttük játszunk rövid részleteket, és van hangszersimogató része is a programnak. Kevés gyermeknek van része ilyen élményben, mert gondoljuk el, mikor hall egy kisgyerek furulyát, hegedűt élőben. Pedig annyira nyitottak a hangélményre, de körülöttük többnyire csak a „tucc-tucc” zene megy…

– Miért lenne fontos, hogy a gyermekek kiskorukban klasszikus zenét, akusztikus zenét hallgassanak?

– Ez pont olyan, mint a helyes táplálkozás kialakítása kiskortól kezdve. Számos kutatás bizonyítja, hogy a klasszikus zene pozitív módon befolyásolja az agyat, az idegrendszer fejlődését, jelentősen hozzájárul a két agyfélteke közti kapcsolatok, a szinapszisok kialakításához. Ez azt jelenti, hogy annak a gyermeknek, aki sokat hallgat klasszikus zenét (ha játszik is valamin, akkor még inkább) a két agyféltekéje közötti átjárás autósztráda jellegű lesz, nem csak megyei vagy erdészeti út. Ezek a gyerekek okosabbak lesznek a komplexebb idegrendszeri működés által. A klasszikus zene koncentrálásra ösztönöz, mert a zenélés egy meditatív állapot, csak arra tudsz figyelni, ami most van. Elmélyülést is igényel, amire mostanában egyre kevesebb a lehetőség. Nem mindegy az életkor sem, körülbelül kilencéves korig lehet befolyásolni a fejlődést.

– Szakmai szempontból most hogy néz ki az ön prioritási listája?

– Kezdem azzal, hogy már nem aggódom azon, milyen kell legyen a tökéletes hegedűs, és már megengedhetem magamnak, hogy csak azokat a projekteket válasszam, amiket szeretek, én döntöm el, hogy kivel szeretnék együtt dolgozni. Ha a prioritásokat nézzük, akkor most azt hiszem, hogy a tanítás és a szervezés került előtérbe. De emellett kutatok is, jó eredménnyel, most adom le a második doktori dolgozatomat, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ösztöndíjasa is vagyok, mindeddig ismeretlen vagy a szakma számára hozzáférhetetlen 19. századi erdélyi zenei kéziratokat „bányászok” elő. Ez nagyobbrészt levéltári munka, én a kéziratok azonosítását és részleges feldolgozását vállaltam. Nagyon szeretem és elég szerencsés kezem is van kiválogatni a különböző levéltári dokumentumok közül a zenével kapcsolatosakat.

– Mi nyújt igazán örömet önnek?

– Ha nálam jobbakkal dolgozom együtt. Szeretem, ha én vagyok a legéletlenebb kés a fiókban, és tudok tanulni másoktól. Azt is nagyon szeretem, amikor tudok szuggerálni tanításkor, játszáskor, előadáskor. Amikor magammal tudom őket vinni… Rájöttem, ez is az előadóművészet része, hogy miként lehet bevonzani a közönséget, függetlenül attól, hogy ez egy konferencia, tudomány-népszerűsítő előadás, tanóra vagy gyermekprogram közönsége.

– Kisbabával, két nagyobb fiúval ennyi mindent hogyan lehet összehangolni?

– A férjem elég gyakran panaszkodik… (nevet). De ő is túlzottan szereti a hivatását, én is, úgyhogy ketten vagyunk dudások egy csárdában.

– Zenésztől nem lehet nem megkérdezni: van kedvenc zeneszerzője?

– Nem hallgatok sokat hegedűt, mert az nekem munka. Inkább zongoraműveket szoktam hallgatni, azon belül az impresszionista zeneszerzőket, például Debussyt meg Ravelt. Annak viszont nagyon örülök, hogy a házasságunk alatt a férjemnek hihetetlen jó füle lett, és tudunk zenét hallgatni, beszélgetni a zenéről.