– Három gyermek édesanyja vagy, szociális munkás, szabadidődben kézműves játékbabákat készítesz, és te vagy a Lázálom Lilivel című meséskönyv szerzője, a Dr. Lili az iskolában, Dr. Lili az óvodában című projekt megálmodója, amellyel játékosan mutatod be, hogy mi történik a kórházban a beteg gyermekekkel. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a feladatok, szerepkörök?

– Ez keresési folyamat számomra. Fontosnak találom, hogy az emberek értsék egymást. Annyira különbözőek vagyunk, és mégis úgy tapasztalom, hogy ha az emberek bárkivel beszélgetnének öt percet úgy, hogy elengednék minden előítéletüket, levetkőznék a beidegződéseiket, és megnyílnának egymás előtt, öt perc alatt találnának kapcsolódási pontot egymásban. Tudományosan bizonyított, hogy azok, akiknek jó kapcsolati hálójuk van, vagy jó társasági környezetben élnek, hosszú távon egészségesebbek, mint azok, akik másoktól elszigetelődnek. Most idősekkel dolgozom, és látom rajtuk, hogy azok, akik társaságba járnak, és keresik a saját, illetve a fiatalabb korosztály társaságát, jobb egészségnek örvendenek. Hamar megtalálom a közös hangot az emberekkel, és főként lelkileg szeretek kapcsolódni hozzájuk, mert abban hiszek, hogy elsősorban lelkek vagyunk, és van egy testünk, és nem fordítva. Nagyon nagy érzelmi csomaggal jöttem erre a világra, és elég hosszú időbe, no meg sok önismereti munkába került, amíg erről a csomagról tudomást szereztem és elfogadtam, hogy van. „Van, aki gyorsan ír, van, aki gyorsan fut, én gyorsan érzek.” Ez a Fodor Ákos-idézet nagyon pontosan megfogalmazza, hogy milyen ember vagyok. Ezekkel az identitásaimmal mind-mind abban szeretnék segíteni az embereknek, hogy ők maguk is jobban hozzáférjenek a saját érzéseikhez, és erőforrásként használják azokat. Például a Lázálom Lilivel című meséskönyv ezt a célt hivatott szolgálni, hogy a gyerekek szembenézzenek a félelmeikkel, és bátorságot gyűjtsenek a mesékből.

– Honnan jött az ötlet, hogy megalkosd Dr. Lilit, és megírd a meséket, amelyekkel a könyv megjelenése óta kórházban kezelt gyermekeknek segítesz?

– Amikor elkezdtem írni a meséket, egyszerre voltam asszisztensnő, édesanya, és akkor nemrég léptem ki egy önismereti terápiás helyzetből, amelynek köszönhetően elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy ezeket a meséket megírjam. Az akkori munkahelyemen, a gyermeksürgősségen lépten-nyomon abba a problémába ütköztem, hogy a gyerekek és az anyukák nagyon félnek a kórháztól. Sokszor a fáradt anyukák fáradt asszisztensekkel találkoztak, és ez sok nézeteltéréshez és konfliktushoz vezetett. Ebben a helyzetben egyszerre voltam jelen anyaként és asszisztensnőként, mindkét fél problémájával tudtam azonosulni, kerestem, hogy én mit tudok tenni azért, hogy ez a helyzet jobb legyen, vagy egyáltalán ne is alakuljon ki. Tudatában voltam annak, hogy a rendszert nem tudom megváltoztatni, és az anyukák gondolkodásmódját sem, de úgy éreztem, hogy kell legyen valami módja a segítésnek, hogy ezek az emberek értsék egymást.  Az az ötletem támadt, hogy írnék egy felkészítő mesét a gyerekeknek a fejlődéslélektani szintjüknek megfelelően. És hát ki olvas mesét a gyereknek? Hát az anyukák vagy a felnőttek. Ily módon két embernek segíthetek egyszerre: az anyukának legyőzni a saját félelmét és felkészíteni a gyereket, a gyereknek felkészülni és bátorságot adni. Úgy képzeltem el, hogy ezt a mesét egy szórólap formájában az anyukák elolvasnák, amíg várakoznak a sürgősségen. Az ötlet eljutott a Kreatív Kiadóhoz, amely nyitott volt arra, hogy a kiadó költségére kiadják a mesét könyv formájában, mert szórólapon kárba veszne. Adtak további ötleteket a meseíráshoz, így készült el a kis könyv, és így lettem én véletlenül meseíró. Nem voltak ilyen ambícióim és nagy elvárásaim sem a könyv sikerét illetően. Arra gondoltam, hogy ha egyetlen gyereknek is tudok segíteni a mesékkel, akkor nekem már megéri ezzel dolgozni. Az első kiadás, amely kétezer példányban jelent meg, nagyon hamar elfogyott, és idén októberben megjelent a második kiadás, amely szintén kelendő. Ez azt bizonyítja, hogy nemcsak egy gyereknek, hanem sokkal többnek sikerült végül segíteni.

– De itt nem ér véget a történet, mert a könyv első kiadása óta, vagyis 2017 októberétől elindult a Dr. Lili az iskolában, Dr. Lili az óvodában című bemutató foglalkozás, amelyeken a gyermekek megismerhetik Dr. Lilit és barátait. A Dr. Lili baba segítségével azt is bemutatod, hogy hogyan használják a kórházban a különböző eszközöket, mint a garatpálcát, a fecskendőt, a branült és a lázmérőt. Hogyan fogadják mindezt a gyermekek?

– Úgy kezdődött az egész, hogy készítettem egy babát a gyermeksürgősségre, és amikor akadt néhány percem, és úgy sejtettem, hogy a gyereket be fogják utalni a kórházba, akkor megmutattam a babán, hogy a következő néhány percben milyen beavatkozásokra számíthat az anyuka és a gyerek. Onnantól kezdve a gyerek együttműködőbb volt, mert tudta, hogy mi fog vele történni. Azt is elmondtam, hogy a gyerek, illetve a szülő miben tud nekünk, asszisztenseknek, orvosoknak segíteni. Mivel akkoriban söpört végig a városon egy kanyarójárvány, Dr. Lili, aki gyapjúból készült, nem bizonyult higiéniai szempontból megfelelő játékszernek egy kórházi osztályon, ezért nem maradhatott. Viszont arra jó volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy igény van a felkészítésre, mégpedig nem kórházi környezetben, hanem még azelőtt, hogy a gyerek kórházba kerülne. Amikor egy óvodában vagy iskolában bemutatót tartunk, elolvasom az egyik mesét, és egy önkéntes segítségével bemutatom a mese szereplőit, a sürgősségen és gyerek­osztályon leggyakrabban használatos eszközöket. Szükség van erre a játékos megközelítésre a gyerekeknek ahhoz, hogy tényleg együttműködők legyenek, mert kórházi környezetben – és nemcsak – az együttműködés életeket menthet. Nagyon nem mindegy, hogy milyen felkészülten mennek a gyerekek kórházba. Gyermekgyógyászok is felfigyeltek a meséskönyv hasznosságára, és orvosok segítségével jött létre a Szívdobbanás Egyesület, hogy a felkészítő és eszközbemutató programnak jogi formája is legyen.

– Mindemellett megemlítendő, hogy három gyermeknek vagy az édesanyja.

– És hogy még izgalmasabb legyen, a gyermekeim különböző korosztályúak. A legkisebb kilencéves, a középső tizennégy és a legnagyobb egyetemista. Mindenikükhöz máshogy kell viszonyulnom. Az első gyerekem a legnagyobb tanítómesterem, nap mint nap nagy felkiáltójeleket és kérdőjeleket tesz fel nekem. Viszont mindhárman nagyon jó gyerekek, jó a kapcsolatom velük, és szeretném, ha ez így is maradna.