– Nem először jártál Nepálban, ezért feltételezem, magával ragadott valami az ottani világból, amit többször is át szeretnél élni.

– Igen, most voltam harmadszor Nepálban, három-négy évente elkap az érzés, hogy vissza kell oda térnem, nagyon közel állnak a szívemhez ezek a helyek. Ezúttal a világ három legszebb trekking-túraútvonalának egyikén, az Annapur­na-körtúrán mentünk végig a Hargita Trekking Club társaságával. Mítoszokat rombolok most, de el kell mondanom, hogy ez fizikai­lag nem volt egy megerőltető túra, nem is ilyen értelemben vett kihívást kerestünk. Ez egy nagyon jól kiépített útvonal, ahol szinte eltévedni sem lehet, idegenvezető nélkül is járható, de mi nem szerettünk volna ezen spórolni, választottunk egy utazási irodát, az Excellent Himalayát, és az ő segítségükkel jártuk végig. Mindenkit bátorítok, hogy ha Nepálba szeretne menni, ezzel az úttal kezdje, szívesen segítünk minden részlettel.

– Miből állt ez a három hét utazás? 

– Volt egy hegymászós és egy kulturális része az utazásunknak. A legmagasabb pont, ahová eljutottunk, az 5400 méteren lévő Thorong átjáró volt. Ez a hegyközi átjáró olyasmi, mint a Pongrác-tető: mielőtt átmentünk rajta, egy ideig láttuk az Annapurna hegyvonulatot, majd amikor átértünk, a Dhaulagiri hegycsoportját pillantottuk meg. Ebben az időszakban, október–novemberben érdemes odamenni, illetve április–májusban, mert utána jön a monszun. A meleg változó, inkább a nagy páratartalom ad kellemetlen érzetet az alacsonyabb vidékeken. A legmagasabb részeken mínusz 15 fok volt, és szél, de csak addig fáztunk, amíg fel nem jött a nap. Összesen öt napig voltunk négyezer méter felett, ami elvileg meg kellett volna terhelje a szervezetünket, de mivel remekül volt összeállítva az akklimatizációs időszak, semmilyen tünetünk nem volt. Az egyik legmeglepőbb dolog az volt az út során, hogy az 5400 méteres átjárón volt egy teázó: kőből kirakott, pincéhez hasonló építményben egy nepáli fickó gázfőzőn, pléhedényben teát és kávét főzött az odaérkező turistáknak. Nagyon megtetszett neki a székely zászlónk, ezért otthagytuk emlékbe.

– Amikor idegen vidékre utazunk, a táj mellett az emberre is kíváncsiak vagyunk, legalábbis a te esetedben így van…

– Azoktól az emberektől, akik mellettünk voltak, és segítették az utunkat, rengeteget tanultunk emberségről, alázatról, családközpontúságról. Segíteni akarásuk, figyelmességük példaértékű! Amit még nagyon meg kellene tanulnunk tőlük, az a nyugalom és az élethez való hozzáállás. A mi értékrendünk szerint ők szegények, viszont abban a környezetben a mi igényeink legtöbbször haszontalannak tűntek, nincs létjogosultságuk. Amíg itthon összeállítjuk a heti menüt, hogy változatos és egészséges legyen, ők naponta dal bhatot esznek, ami az egyik nemzeti ételük. Ez lencseleves, rizzsel és zöldségekkel, erős fűszerezéssel. Ők nem reggeliznek, ebédre és vacsorára is ezt eszik, és annyira hálásak minden étkezésért! Amikor hazatérek ilyen helyekről, egy ideig az ottani emberek szemével nézem a mi társadalmunkat, és mindig csodálkozom, miért rohan mindenki, miért hiszi azt, hogy tőle függ minden, amikor lehetne sokkal nyugodtabban, békésebben, egymásra figyelve élni. Ők az egymásra figyelésben is nagyon jók: a túra ideje alatt az ötfős csapatunk két tagja ment elöl, ketten hátul és én egyedül középen, 200-300 méteres távolságban a többiektől, egyedül bandukoltam, többször megálltam fotózni. Mivel a segítőink látták, hogy egyedül vagyok, folyamatosan rám figyeltek, megtartva a tisztes távolságot, de néha odajöttek és megkérdezték, jól vagyok-e. De egymásra is ugyanígy figyeltek, a nehezebb csomagokat óránként cserélték, hogy ne egyvalaki cipelje. Ez a zsigerből jövő alázat annyira szép és követendő… Hazaérkezésem után egy ideig én is nyugodt vagyok, de amikor már utolér a lelkem, felőrölnek a mindennapok engem is. Addig viszont sokszor megpróbálom visszakeresni magam abban a helyzetben, hogy megtartsam a békét. 

– Kulturális része is volt az ott töltött időnek…

– Másik útvonalon mentünk visszafelé, és az ötmillió lakosú Pokhara városban sok látnivaló tárult a szemünk elé, de egyébként az egész út során volt alkalmunk belekóstolni a hindu vallás hagyományaiba, a buddhizmus szellemiségébe. Épp ebben az időszakban volt az a kéthetes ünnepük, amely hasonló a mi karácsonyi ünnepkörünkhöz. Az is példaértékű, ahogy megférnek a hindu és a buddhista vallás eszméi egymás mellett. Minden új, érdekes, izgalmas volt: az ételeik, a beszédük, az énekeik.

– Sokat olvashatunk arról, hogy már a magashegyeken is rengeteg a szemét, a sok turista otthagyja nyomait a természetben. Mit tapasztaltál ebből?

– Az Annapurna-körtúra nagyon népszerű útszakasz, napjában közel négyszáz ember fordul meg itt, nyilván ez megoszlik, nem tűnik olyan nagynak a „forgalom”. Az tény, hogy minden turista műanyag palackos vizet fogyaszt, bár az ottani víz is iható, a helyiek azt fogyasztják. Az otthagyott flakonokat a helyiek összeszedik és elégetik, bár tudják, hogy nem ez a legjobb módszer, de nincs más választásuk. A városokban vannak szemétgyűjtő pontok, viszonylag kevés, és itt is, ugyanúgy, mint nálunk, a kis falvak tisztábbak, a városok szemetesebbek. A képhez tartozik az is, hogy óriási a korrupció Nepálban, a hivatalokban dolgozók ingyenes tanügyi és egészségügyi ellátásban részesülnek, másnak sokat kell fizetnie ezekért. Jól működik a cserekereskedelem, és ez is követendő példa számunkra: vissza kell vennünk az igényeinkből. És sok fát kell ültetnünk, mert ott is rengeteg van: a természet, a tiszta víz az életet jelenti.