A tanév lezárása, a ballagási ünnepségek, évzárók, diplomaosztók és esküvők ideje minden évben nemcsak örömöt és megható pillanatokat okoz, hanem – valljuk be – fejtörést és bosszúságot is. Tágabb és szűkebb környezetemben figyelem évről évre az ajándékozási kultúra átalakulását, az egyre nagyobb hullámokban jelentkező versengést. Azt tapasztalom, hogy ezen események pénzügyi vonatkozásait nem befolyásolja sem gazdasági válság, sem infláció, sem a közelben dúló háború, de még az egyre nyilvánvalóbb társadalmi különbségek sem. Ilyenkor az élj a mának filozófiáját követve mindenki igyekszik megadni a módját az eseménynek, az ajándékozásnak, nehogy alulmaradjon másokhoz képest. 
Míg korábban az ajándék valamilyen praktikus használati tárgyat vagy őszinte meglepetésre és örömre okot adó dolgot jelentett, ma már jórészt borítékba csomagolt bankjegyeket, esetleg vásárlási utalványt értünk alatta. Jól meghatározott, íratlan szabályok szerint zajlik a ki mennyit ad matekje, mert alulmaradni nemcsak kellemetlen, de szégyen is. Bár nem vagyok nosztalgikus típus, mégis mosolyogva gondolok vissza a rokonoktól, barátoktól, szomszédoktól egykor ballagásra/elsőáldozásra kapott, gondosan becsomagolt figyelmességekre, amelyek a „Sok sikert!”-üzeneten kívül valami mást is közvetítettek: azt, hogy az ajándékozók ismernek, és valóban örömet akarnak szerezni nekem. Bizonyára erős túlzás lenne azt állítani, hogy teljesen eltűnt a meglepetésen alapuló ajándékozás, de nagyon közel van hozzá: a fogyasztói társadalom nem a meglepetéseket, hanem a pénz hatalmát helyezi előtérbe. Azok, akik mégis kilógnának a sorból, sokszor lelkiismeret-furdalással küzdenek, folyton feltéve maguknak a kérdést: elég vagyok ennyivel is? 
Mert az ajándékozás elsősorban önmagunkról szól: a személyiségünkről, az erre szánt időnkről, a megajándékozottal való kapcsolatunkról, s csak ezután az anyagi lehetőségeinkről. S bár kevesebbet beszélünk róla, az ajándékozás része az is, hogyan adjuk át azt: mindenki előtt, feltűnést keltve? Harsányan kérve, hogy bontsák ki rögtön, lássuk, tetszik-e? Mindenképp visszajelzést, netán örömujjongást várva? Bizonyos kultúrákban ezen „apró” részleteknek is fontos szerepe, meghatározott illemtana van, ami segít abban, hogy senki se kerüljön kellemetlen helyzetbe. Egy csalódott arc, fintor vagy a közelben lévők megjegyzései hosszú ideig kísérthetnek, főként akkor, ha úgy érezzük, szívünk-lelkünk benne van az ajándékban. 
Valamelyest megnyugtató érzés, hogy a döntés a mi kezünkben van: megfontolhatjuk, hogy beállunk-e a sorba, vagy saját elképzeléseink mentén, anyagi lehetőségeinket figyelembe véve szerzünk örömet szeretteinknek. És ha mi kapunk, tudjuk azt fenntartások és hasonlítgatás nélkül, a jó szándékot keresve, örömmel fogadni.