– Mi motiválta, amikor 2017-ben elindította a SegítAny közösségi oldalt?

– Akkoriban családi vállalkozásban dolgoztam, és úgy alakult, hogy volt két autó, amit megkaptam. Egy barátommal, Mosoly Emmanuellel közösen kezdtük el ezt az egészet, leültünk ötletelni. Először felmerült, hogy mi lenne, ha Hargita megye területén segítenénk az idős emberek bevásárlását. Láttuk, tudtuk, hogy mekkora gond – főleg a falusi környezetben élőknek – mindez. Szó szót követett, végül több településre ellátogattunk, és felajánlottuk a segítségünket. Akkor AnyDelivery, vagyis anything, anywhere, anytime (bármit, bárhova, bármikor) volt a weboldal neve. Sokan mondták, hogy nem tudjuk, mit vállalunk. De a valóság az, hogy három hónap alatt két céges telefonra egy üzenet érkezett, és az is tévedésből. Egy felkérésünk sem volt. Ez eléggé rosszulesett. Én végül személyes okok miatt kiléptem a családi vállalkozásból, jött egy amerikai munkalehetőség számomra. Három hónapig öregotthonban dolgoztam, tíz 82 és 102 év közötti nénire vigyáztam. Ahogy hazaértem, tudtam, hogy folytatni szeretném a segítségnyújtást, és nonprofit vállalkozást indítottam. Ekkor már az egyszerűbb megvalósítás mellett döntöttem: közzétettem egy Facebook-bejegyzést, amely arról szólt, hogy bármire megkérhetnek azok, akik segítségre szorulnak, mert a legjobb belátásom szerint segíteni is fogok rajtuk. Ahogy ezt kiírtam, körülbelül fél óra múlva hívott az egyik barátom, aki Amerikában él, azzal, hogy megbántotta az édesanyját, és egy szál virággal szeretné kiengesztelni. Ez volt az első felkérésem. Amikor másnap átadtam a virágot, az addig mindig összeszedett, komoly nőből örömkönnyek kezdtek záporozni, és úgy éreztem, ha csak ezzel az egy apró meglepetéssel tudtam segíteni, már megérte. Ez nem így volt, két nap múlva Angliából érkezett megkeresés, és mondhatni elindult a lavina. Egyre többen akartak örömet okozni a távol élő családtagjuknak. Én közben tettem a dolgomat, de a háttérben maradtam. Úgy voltam vele, hogy a jó tapasztalatok szájról szájra terjednek, és egyre ritkábban tettem közzé új bejegyzést. Ez nem jelenti azt, hogy az oldal nem működik, és ne lehetne ott segítséget kérni.

– Melyik a legmeghatározóbb élménye?

– Rám írt egy hölgy Németországból, akinek az édesanyja otthoni ápolásra szorul, és megkért, hogy vigyek a születésnapjára egy tortát, virágot és almás tésztát. Azért is volt rendhagyó ez a kérés, mert az említett idős néni Sepsiszentgyörgyön élt. A felkérő ragaszkodott hozzá, hogy teljes egészében kifizesse az üzemanyag árát, és amikor beléptem a demenciában szenvedő asszony házába, átadtam az almás tésztát, és közöltem, hogy a lánya küldi, akire nem feltétlenül emlékezett, hirtelen elhomályosodott a szeme és visszajöttek az emlékei. Hasonlót tapasztaltam Amerikában is. Mindez maradandó élmény mind számomra, mind az idős néninek, sőt még az őt ápolónak is. Amikor pár évvel később érkezett a hír, hogy elhunyt, a lánya azért hálálkodott, hogy meg tudtuk adni az édesanyjának az őszinte felismerés pillanatát és a meglepetés örömét.

– Az élményeiből kiindulva nem gondolkozott segítő szakmában?

– Úgy érzem, most is segítő szakmát végzek, habár nem a hagyományos értelemben. Én nem mondok senkinek diagnózist, csak felajánlom a jóindulatot, az önzetlen segítségnyújtást. Ez az empátia sokakat arra késztet, hogy megnyíljanak, és ismeretlenül is bizalommal fogadjanak, amikor virággal vagy egyéb meglepetésekkel érkezem. Volt olyan is, amikor rám akarták csapni az ajtót, és mogorván elküldtek, de ilyenkor is nyugodtan elmondtam, hogy nem téves rendelésről van szó, és nem kell semmit fizetni. Sokszor azt az ölelést, amit az a rokon kellene kapjon, aki a virágot küldi, én kapom meg. Olyan nagymamák vannak, akik évek óta nem találkoztak az unokáikkal, gyermekeikkel, és amikor váratlanul betoppanok hozzájuk egy távolról küldött meglepetéssel, hihetetlenül hálásak és boldogok.

– Legfőként virágokat kellett átadnia?

– Igen, de mindez nem csupán egy virágátadásról szól, hanem a családtagok közötti kötelékről is. Az én szerepem, a közvetítés nagyon sokat jelent nekem. Ilyenkor mindig úgy megyek oda a megadott címre, mintha a saját nagymamámnak adnám a virágot.

– Miből merít erőt mindehhez?

– Gyermekkoromból jön ez, akkoriban az volt a célom, hogy megváltoztassam a világot. Ma már nem így gondolom, magamat kell megváltoztassam, nem másokat. Sőt, ma már tudom, hogy változni nem, csak fejlődni tudok. Sokan mondták rám, hogy túl önzetlen vagyok. Én ebben nem hiszek, címkézni nem szeretem magam, de azt bevallom, hogy bipoláris vagyok. Tizenkét évvel ezelőtt derült ki rólam mindez, azóta van egy nagyon jó orvos Marosvásárhelyen, akivel folyamatosan kapcsolatban állok. Az elmúlt tizenegy évemben kilenc-tíz alkalommal tapasztaltam meg a három hónapon át tartó depressziót. Ilyenkor az egyszerű feladatok, mint például a zuhanyzás, annyi energiámba került, mint most öt kilométer leszaladása. Sokszor arra intenek, hogy ne vállaljam túl magam. Bármennyi munkám is volt, mindig eleget tudtam tenni a hozzám érkezett megkeresésnek. Érdekes, hogy mindig, amikor jobban leszek egy depressziós időszakot követően, akkor érkezik hozzám egy új kérés. Ilyenkor arra biztat a környezetem, hogy ne vállaljam, mert én csak adok magamból, cserébe nem kapok semmit, és visszatér a depresszióm. Ez nem így van! Az a megkeresés, ami épp akkor érkezik, amikor jobban vagyok lelkileg, csak megerősít abban, hogy szükség van rám.
– Kijelenthető, hogy a SegítAny projekt egyfajta terápia? Mások segítésével a mentális egészsége is javul?

– Úgy gondolom, igen. Úgy indult minden, hogy megváltoztatom a világot azzal, hogy másokon segítek, de lassan kiderült, hogy magamon is segítek ezzel. Meggyőződésem, hogy minden ember jó. Mindenkiben ott van valami, ami tiszta, amit nem rontott el semmi és senki. Ez a jóság. Csak sokaknak nincs lehetőségük vagy idejük arra, hogy segítsenek másokon, még ha apróságokról is van szó. Gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet itthon motivált maradni. Én is, amikor a rosszat néztem, csak azt láttam mindenhol. Fogytam el. Nagyon sokan pozitívak, segíteni akarnak másokon, de a mai rohanásban ez egyre nehezebb. Nincs rossz ember, csak sértett és sérült.

– Hogyan fizetődik ki a befektetett energia?

– Amikor adok, az indirekt módon visszatér hozzám. Ezeket a dolgokat nem lehet és nem is szabad pénzben mérni. Habár beszélnek videóüzenettel a közeli rokonok a távolból egy nagymamával, aki itthon egyedül él és magányosan tölti napjait, az én személyes jelenlétemben, amikor átadok neki egy szép virágot és kedves üzenetet, a szemem láttára telik meg újból élettel. Ez a fizetség.

– Mit tapasztalt, hogyan tud segíteni a környezete a mentális problémákkal küzdő embereken?

– Én úgy kezeltem mindent, ahogy azt a hagyományos székely mentalitás előírja. Nem beszéltem senkinek a problémáimról, eljátszottam, hogy minden rendben van velem, és ekkor kezdődtek a bajok. Nagyon fontos, hogy amikor látjuk a mély levertséget, kedvtelenséget, erőtlenséget egy emberen, kérdezzük meg, hogy érzi magát, hogy ne elégedjünk meg azzal a válasszal, hogy jól van. Ez csak egy gépies válasz, de sohasem valós. Az őszinte érdeklődés sokszor kiváltja az őszinte választ is. A bipoláris zavarról azt kell tudni, hogy nem csak a mély depresszió, de a hipománia is jellemzi, vagyis a teljes lelki mélyrepülés és a szokatlanul felfokozott aktivitás, izgatottság is. A végleteket élik meg azok, akik bipolárisak. Meggyőződésem, hogy vannak még rajtam kívül más mentális problémákkal élők akár Csíkszeredában is, de a végtelen tabusítás miatt nehezen vagy egyáltalán nem nyílnak meg. Amikor felismertem, hogy előttem nincs követendő példa, aki amellett, hogy jó munkaerő, lehet rá számítani, megbízható és még családapa is, ráadásul bipoláris, rájöttem, hogy én kell legyek ez az ember saját magam számára. Ez a meggyőződés visz előre.