Három évvel ezelőtt ért a megtiszteltetés, hogy méltathattam Major Barna alkotásait. Akkor a kö­vet­­kezőkben próbáltam meg össze­foglalni Barna művésze­tét – talán nem vesszőznek meg érte, ha idézem: „Major Barna – mondtam akkor – min­denektől is függetlenül kö­­ze­líti meg választott témáit, sa­ját igazságait, öntörvényűen szab­va meg az ezekhez köthető saját átélt és átérzett színvilá­gát. A fi­­lozófiai vo­nu­lat tetten érhető majd mindegyik képén. Az egye­­diről beszélve az általánost pró­­­bálja megragadni egyik ol­dalról, a másik oldalról pedig a min­denki által egyetemesnek vélt igazságokat próbálja a csak saját maga által észlelt/te­remtett mederbe terelni, rá­esz­méltetve bennünket, hogy vannak párhuzamos vilá­gok, hogy vannak eddig nem ész­­lelt értelmezések is. […] A lát­­­ta­tás újrafogalmazása, sko­lasz­tikus irányelveknek nem ta­ga­dása, de mindenképp való mellőzése, a jelenségek tel­­jes­­ségének, kétarcúságának, sok­­­­­ol­dalúságának – sokszor vissza­­­­­­­térő megfontolása az ő kép­világa. […] Az, ami Bar­ná­nak egyfajta kapaszkodó, és az, amit közölni szándékszik velünk, az neki egyfajta gyógy­ír, számunkra vi­szont egy új mű­vészeti él­mény invokálta, megnyugtató, más hori­zon­­­to­­kat megnyitó szellemi élet­tapasztalat.”

Jelen kiállításának címe, a Tisztánlátás csöndje egybe­hang­­zik a most bemutatott köny­vének címével: Barna fel­hő felnő. Azért mondom ezt, mert az itt kiállított képei mind alátámasztják mindazt, amit önvallomásos könyvében megfogalmaz. Az évtizedes lelki gyötrődések szenvedéseit, az ezekből való kitörési kísérleteit, az átélt és a megálmodott él­mé­nyek személyiségi fejlő­dé­sére gyakorolt hatását, azt, a csak saját szemével meg­ragadott színvilágot, azt, a csak őáltala értelmezett va­lós vagy vélt élményvilágot, ame­lyek önmaga megismerési folya­matának lépcsőfokait ké­­­­­pe­­­­zik az ösztönös érzés­világtól a tudatos önve­zető, ön­fe­gyelmező világig. Belső lelki világának csendje képek­ben megkomponálva ez a kiállítás. Három évvel eze­lőtt művészi besorolását egy énáltalam megfogalmazott stí­lusjelzővel, a „modern poszt-impressz-expresszionista” jelző­vel illet­tem. Tekintsenek csak színkombinációira, figyel­jék csak az egybefolyó, az egy­mást kergető festékfoltjaira, vib­ráló, csillogó vagy éppen kontrasztos árnyékba boruló felületeire.

A ma kiállított ké­pei válogatás a lélek mikro­világától a világegyetem mak­­­­ro­­­­­­­­kozmoszáig, ahol az em­beri igazság találkozik a meg­dönthetetlen természeti igaz­­sággal, egy olyan, néha ön­magából, néha a szoba belsejéből kitekintő kitárul­kozásig, mely legbensőbb tit­kaira utal. Oszlik a barna fel­hő. Barna felnő – sugallja könyvének címe is. Az élővilág, a természet, a hold és a nap, a mozgásuk, ránk, a művészre gyakorolt hatása, az emlékek varázsának vizualizálása ez a tárlat. A képekben lassan ma­gára talál, kezdi megtalálni sa­ját hangját, ahogy Barna mond­ja, „a megfelelő gondol­kodásmód”-ra talál, amely segít neki kiszabadulni a saját maga vagy a társadalom kre­álta sorsrontó kötelékekből, elnyerve így lelkiismerete sza­bad­ságát. Így válik, így válhat Barna értelmezésében a ború derűvé, a sötétséget jelző éj­szaka fényes holdvilágos han­gulattá. „Érzelmi világom az – vallja képzőművészünk –, ami értelmet ad a festéshez. Érzelmi világomat a környezetemről ki­alakult benyomásaim jelen­tik, különböző lelki, men­tális állapotomban, illetve álom­vilá­gomban.” Így erősödik Barna önbizalma, így erősödik meg társadalmi elfogadottsága. Így szapo­rodhat egyéni és cso­­­portos kiállításainak szá­ma.

Így válhat egy egyén megfestett érzésvilága mind­annyiunk által köszönt­hető és köszönhető él­ménnyé. S miközben képeit né­ze­getjük, Barna igazságait feszegetjük, rájövünk, hogy azok a mi igazságaink is, hiszen ki nem érezte magát néha úgy, mint a veréb, amely­re ragadozó madár leselkedik, kit nem bódított még el a lassan érkező tavasz élénk szí­nekben kibontakozó illata, kit nem kavart fel egy hideg szeleket süvöltő tornádó vé­szes közelgése, s kit nem töl­tött el még az elcsendesedő vihar utáni nyugalom érzése, kit nem ihletett meg a fátyolfelhőkbe burkolózott hold gondolatébresztő álom­­­­ba merülése, vagy ki nem csodálkozott még rá szobá­jának, kis udvarának vagy lelkének bensőséges színe­változására hangu­la­tá­tól füg­gően, kinek ne támadt volna álomfejtő ötlete, melyet sze­retett volna megfesteni akár szavakkal is, vagy ki ne csodálkozott volna rá a különös színekben visszavonuló nap nyugalmat vagy éppenséggel kételyeket sugárzó nyugtára, avagy ki nem mosolygott még vissza a telihold aranyló képébe romantikus éjszakán… Az ő jelenései a mi világunkkal is találkoznak, álmodozásra késztetnek…
Kívánunk magunk rendjén to­vábbi szép álmokat, va­lós tör­ténéseket jövőbeni alko­tá­saihoz.