A sportolók életrajzi írásaiban mélységekről és kiemelkedő teljesítményekről egyaránt olvashatunk. Francesco Totti, az olasz válogatott világbajnok támadója, az AS Roma klasszisa, csapatkapitánya huszonöt éven keresztül töretlenül szolgálta klubját. Totti nem az a sportoló, aki egyéni és klubszinten temérdek sikert halmozott fel, ámbár megannyi aranycipőt tudhat magáénak Európa és saját hazájának bajnokságai kapcsán – olasz kupával (hivatalosan TIM Kupa), világbajnoki és olasz bajnoki címmel is büszkélkedhet. Számomra azonban mégsem ezért volt érdekes az életrajzát olvasni, amelyet Paolo Condóval közösen írt. 
Tottiról még csak azt sem jelenthetjük ki, hogy ő lenne a legtöbbet említett futballcsillag, de valamiben megkerülhetetlennek bizonyult: a hűség és a Róma (a város és a futballklub) iránti szeretete. Számomra ez tette azzá a felejthetetlen ikonná, akitől érdemes tanulnia a jövő futballpalántáinak. A sportoló, akit nem tudtak „zsíros” ajánlatokkal elvakítani, aki egész pályafutását egy klubban töltötte, amit felelősségteljesen szolgált több mint két évtizeden keresztül, és ahol megannyi felejthetetlen pillanatot élt meg a maga mélységeivel és szépségeivel együtt. Életfilozófiájából a sportban kevésbé jártas emberek is bátran meríthetnek, ugyanis ritkán látni manapság hozzá hasonló példát a hűségre (a sporttól elvonatkoztatva is), ami a munkahelyeken sem divat már; a szakmai előrelépés vagy jobb fizetés reményében könnyedén kalapot emelünk és továbbállunk.

Bizonyára naiv vagyok, de úgy gondolom, nem kell annál több a szakmai boldogsághoz, mint hogy jó munkahelyi körülmények között, kiváló kollégákkal közösen azzal foglalkozzunk nap mint nap, amit szeretünk. Totti számomra ezt testesíti meg, a személyt, akinél a pénz, az egyéni előrelépés másodlagos mindaddig, amíg úgy érzi, hogy szükség van rá. Könyvéből idézve: „Ha Róma hív, menni kell!” Természetesen eljöhet mindenki életében a váltás szükségességének pillanata, de magamat ismerve, kissé hasonló a felfogásom a Tottiéhoz, miszerint: „Minden Tottinak szüksége van egy Rómára! És amíg Rómának is szüksége van rám, addig nincs kérdés! Róma vagy halál!”
Legtöbbször áldozatokat kell hozni azért, amit szeretünk. Totti megtette. Ráadásul mindezt kapitányként, ami olykor plusznyomásként nehezedett rá, hiszen az egész csapat terhét cipelnie kellett és kiállnia sokszor a város vagy éppen a vezetői elé, vállalva a felelősséget olyankor, amikor a csapat rosszul teljesített. Ilyen mértékű felelősséget vállalni keveseknek sikerül, sokak összeroppannak a teher alatt – de nem Totti, az ízig-vérig római, aki számomra a modern kor egyik, ha nem a legnagyobb gladiátora.