– Hogyan és mikor alakult ki benned a festészet iránti érdeklődés?

– A festészet iránti érdeklődésem nyolcadik osztályban alakult ki. Ekkor az udvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Középiskolában tanultam, képzőművészeti osztályban, és akkor döntöttem el, hogy a továbbiakban ezt a szakot választom magamnak. Érdekes, mert a művészeti iskola előtt még csak nem is szerettem a festészetet. Az iskolában azonban valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy a választható szakok közül a képzőművészet az, ami a legjobban érdekel, egyben a legnagyobb kihívásokat állítja elém az életben.

– Hogyan fér ezzel össze a régészet? 

– Az érettségi vizsga után már nem éreztem kellő motivációt a képzőművészeti szakma továbbtanulása iránt. Úgy gondoltam, hogy nyolc év a Palló Imre-iskolában bőven elég volt a fejlődésre. Talán kellőképpen elég időt töltöttem a festővászon előtt még ahhoz is, hogy megunjam az alkotási folyamatot. Ez volt az a pillanat, amikor a történelem belépett az életembe. Mindig is szerettem kutatni a régmúlt dolgait, történéseit, izgalmasnak találtam a ránk maradt tárgyi örökség üzeneteit. Amikor tudomásomra jutott, hogy lehet régészetet tanulni Kolozsváron, gondolkodás nélkül arra esett a választásom. Elkezdődött az egyetem, és a festészet szép lassan teljesen kimaradt a hétköznapokból. Körülbelül fél évig nem alkottam semmit, úgy voltam vele, hogy nekem a művészetekkel már nincsen dolgom. Aztán megint bekattant valami. Megláttam Zdzisław Beksiński lengyel festő egyik festményét, és az élmény hatására újra kézbe vettem az ecsetet. Őt egyébként „a rémálmok festőjének” nevezik. Nálunk kevésbé ismertek az alkotásai, de annyit érdemes tudni róla, hogy a festményei látomásszerűek, a halál és a szenvedés témáját absztrakt, valamint szürrealista képi világgal mutatja meg. Nos, ez volt az a stílus, ami visszaterelt a vászon elé.

– Hogyan fér össze a művészet és a tudomány? Melyik tevékenység milyen hozzáállást igényel részedről?

– A kettő tökéletesen megfér egymás mellett. A festészet számomra elsősorban a szórakozást jelenti, egy hobbi, amit a szabadidőmben gyakorlok. Még mindig a festészet az a tevékenység, amivel el tudom érni a flow-élményt. Jelenleg régészként nem vagyok aktív. A régészetben számomra az a legérdekesebb, hogy ásatások közben a múltnak egy szelete mutatja meg magát. A múlt a feltárt objektumok és tárgyak által válik láthatóvá, értelmezhetővé. Ez a folyamat egy történelem iránt elkötelezett ember számára igencsak érdekes tud lenni.

– Mi jellemző a képzőművészeti stílusodra? 

– Az első festményeim nagyon rosszak voltak. De ez valahol természetes, nem? Célom a folyamatos fejlődés, ami persze nem megy egyszerűen. Ha az ember beleszokott egyfajta munkafolyamatba, nehéz kiszakadni belőle és belekezdeni valami teljesen más tevékenységbe. Kicsit így van ez a régészet és festészet kettősével is. Sosem tudok egy időben ugyanolyan lelkesedéssel fordulni mindkét szakterülethez. Vagy az egyikre jut több idő és kedv, vagy a másikra. A festményeim leginkább az expresszio­nizmus stílusjegyeit hordozzák, de mindig is úgy tekintettem a festményeimre, mint a fejlődésem megállóira. A stílusom folyamatosan alakul, amit valamilyen szinten meghatároz a technikai képzettségem is. Szeretném elsajátítani azokat a képességeket, amelyek segítségével eljuthatnék egy realistább képzőművészeti irányba. A témaválasztásomat illetően a festészetemre jellemző sötétséget, illetve az abszurditást nem tudom lecserélni. Ez olyan dolog, ami belőlem áramlik a festővászonra. Ha más témát festenék, már nem én lennék… Ami az általam használt és kedvelt motívumokat illeti, ezek csak időszakosan jelennek meg. Voltak időszakok, amikor a gyertya motívuma foglalkoztatott, nemrég pedig a disznó motívuma keltette fel az érdeklődésemet, George Orwell író hatására. Gyakran fordul elő, hogy egy olvasmány, egy film, esetleg egy másik művész alkotása olyan mértékben hat rám, hogy átemelem a szimbólumait a saját művembe. Tehát kedvenc témám sincs, hiszen minden egyes kép érzelmi, vizuális, zenei, irodalmi élmények, illetve a mindennapi élet hatásainak lenyomata.

– Legutóbb az egyik udvarhelyi vendéglátóhelyen tekinthette meg a közönség a festményeidet. Mi alapján válogattad össze a kiállítás képeit?

– Abban a reményben mutattam meg a képeimet a nagyközönségnek, hogy szeretni fogják az alkotásaimat, s magukkal viszik őket. A kiállítás a Téboly a vásznon címet viselte, mert ezzel az üzenettel tudtam leginkább összekötni a képeket. Ami a képválasztást illeti, nem gondoltam túl, azokat a festményeket állítottam ki, amelyeket az utóbbi néhány évben készítettem. Jelenleg a művészet legnagyobb kihívása megszólítani a célközönséget. El szeretném érni azt, hogy amikor valaki rápillant a festményemre, torpanjon meg, gondolkodjon, érezzen. Azért ez mégsem olyan egyszerű, mert ehhez ki kell tennem a saját gondolataimat, érzéseimet a vászonra. El kell jutni ide, van ezzel valamiféle belső munka is. Egyáltalán nem egyszerű egy olyan zárkózott embernek, mint amilyen én vagyok. Megtörténhet, hogy a látogatók a képeken keresztül jobban belelátnak a fejembe, és ezzel mintha „támadási” felületet adnék a külvilágnak. Ha a feladatomra szeretnék összpontosítani, akkor ezeket a félelmeket el kell engednem.

– A festészet vagy a régészet izgalmasabb? 

– A festészet mindig is több volt egyszerű hobbinál. Ha tehetném, legszívesebben ebből élnék meg, de ez nem olyan munka, ami minden hónapban fix fizetéshez juttat. Ahhoz, hogy el tudjam adni a képeimet, el kell jutni a megfelelő emberekhez, akik erre hajlandók pénzt szánni. Amíg ez a helyzet nem áll fenn, addig végeznem kell más tevékenységeket is, legyen szó régészetről vagy bármi egyébről.

– Mire vagy eddig a legbüszkébb?

– Legutóbbi festményemre vagyok a legbüszkébb, amely a Nyomás címet viseli. Ez az eddigi legnagyobb festményem. Rengeteg munkát és időt szántam rá, és úgy érzem, sikerült magamhoz képest, technikailag egy újabb szintre lépnem.