kevés felhő
tiszta égbolt
Hiába mozog a szád, ha szíved nem imádkozik
Egyik gyerekkori barátommal találkoztam nemrég. Tudtam róla, hogy nehéz időket él át, s miközben beszélgettünk, és ömlött belőle a lenyelt és még önmaga előtt is eltitkolt sérelmek, fájdalmak sorozata, figyeltem őt: az arca fáradt, mosolya nehézkes és életkedve erőltetett.
Arra gondoltam: „Hogyan lehet, hogy te, aki annyira álmodozó és annyi tehetséggel és szépséggel megáldott voltál – és vagy –, most mintha lemondtál volna mindenről, még önmagadról is?” És ekkor mondtál valamit: „Semmi sem érdekel, mindent el tudok már viselni, de a gyerekeimért újrapróbálom.” Nem tudod, hogy van-e értelme, de van akiért, és megteszed.
Igen, sokszor vagyunk így, ha nem is ennyire keményen megfogalmazva, de annyi mindenért harcolunk, szaladunk, közben lemondunk álmainkról, találkozásainkról, hétvégéinkről, saját időnkről, és egyszer csak elér hozzánk a vaskos próba, amikor mókuskerékbe kerülünk, egyedül érezzük magunkat. Olyan, mintha segítség nélkül húztuk volna a közös szekeret – legyen az család vagy egy adott közösség–, és eddig nem láttuk vagy nem akartuk látni azt, hogy üresedik a bensőnk, fogy a szívünk szelídsége. Mindenünk meglehet, de mi lesz velünk akkor, ha éppen attól üvegesedik a szemünk, ami boldogsággal kellene hogy eltöltsön minket?
És ilyenkor azt kérded tőlem, mert tőlem vársz választ: hogyan tovább, egyáltalán kell-e nekem továbbmenni? Szomorú kérdés, mert magamban attól félek, egyszer elfogynak a kérdéseid, akárcsak a válaszaid.
És ezután, a vasárnapi prédikációra készülve olvasom az Igét: „Miről vitatkoztatok az úton? Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük.” (Mk. 9, 33b-34) Döbbenet, hogy még Jézus mellett is ilyenek vagyunk?
Felmerül a kérdés: férjed, feleséged, közösséged, akit szolgálsz, mellettük is ilyenek vagyunk/vagy? És hallgatnunk kell, mert igen, valójában ilyen az emberi természet, és gyakran nem érdekel, hogy kit és mit áldozunk fel (veszítünk el magunk mellől), csakhogy saját elképzelésünk érvényesüljön. Ennyire kiábrándítók lennénk? Kérlek, kérdezd meg magadtól, éppen úgy, ahogy írja az evangélium, hogy útközben, a mindennapok oda nem figyelt perceiben miről is vitatkozol, azokkal, akik az életed részei?
Elfelejtett gyémánt lett a szelídségből, amely által nemcsak az élet növekedhet mellettünk, de megrekedt kicsinyességünk sem bomlasztja mások álmait. Ahol jámbor a lélek, ott kitörő örömmel fogadják a lelkesedést, és szívük melegével olvasztják a rideg szavak, az érzések fagykockáit. Ebben a környezetben a szív őszinteségével védik meg az elesetteket a nagyravágyás fecsegésétől, és nem engedik maguk alá zuhanni a szükségben szenvedőket.
Elfelejtettük a saját szelídségünket? Ijesztően széles teret adtunk telhetetlen hírhordózóinknak, és már a szemek tiszta fényében is kételkedünk. Jézus, a bennünk elejtett gyermeki egyszerű szépséget, tudást úgy emeli ki, mint az élet értékének fokmérőjét: Ne feledd el szépnek, azaz újrakezdhetőnek/javíthatónak látni az életedet!
Ha elvétetted lépéseidet, ha sáros lettél, ha otthagytak egy eltévedt ösvényen, vagy egy meredek úton magadra maradtál, olyankor nem az üres büszkeséged oldja fel magányodat, hanem a Gondviselődhöz visszatérő szíved. S ez nem hangos, hiszen csendben történik ma is, a „zaj diktatúrájának korában” (Robert Sarah bíboros). Ilyenkor megtalálod, hogyan mondj le féktelenségedről, és elkezded látni azt, hogy az élet nem hatalomvágyban, hanem kizárólag a szolgálatban ajándékoz meg csodával. Ezért, ha a szíved nem imádkozik, hiába mozog a szád, ha a szíved nem szeret, hiába ígérsz újrakezdést. Ahogy Teréz anya a Nobel-díj átvételekor fogalmazott 1979-ben: „Az utcán egy éhségtől kiszáradt szájat kezdtem el etetni és itatni, és ennek az égbekiáltó bűnnek a realitását hirdetem nektek.”
És Jézus, látva a forró vitát, amely a tanítványai között zajlott, nem kiábrándult vagy felháborodott, hanem ahogyan olvassuk az evangéliumban: Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: ,,Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.’’(Mk.9,37)
Ft. Bilibók Géza plébános
