Hirdetés

Hemingwayjel a bodegában

HN-információ
int az előző részben már említettem, a másik nagy író, aki Havannáról eszembe jut, és akinek sokkal több köze van ehhez az országhoz, mint Greene-nek, aki „csak” regénye cselekményét helyezi Havannába, az Ernst Hemingway (1899–1961), akiről az ottaniak szívesen írják, hogy a havannai kultúra része. Valóban, Hemingway 21 évet élt Kubában, a Havannától kb. 24 kilométerre található Finca Vigia, azaz Kilátó Ház nevű birtokon. Nem járt be túl gyakran a fővárosba, mert, saját állítása szerint, az oda vezető utat – azaz nyomort, elhanyagoltságot – nem szerette. És mivel láttam magam is, megértem az álláspontját. Hemingway, mint tudjuk, nem vetette meg az italt. Talán ezért maradt fenn a neki tulajdonított, de némelyek szerint legendának tartott mondás, hogy Havannába azért megy, mert ott „Mi mojito en La Bodeguita, mi daiquirí en El Floridita”. A La Bodeguita del Medio, ahol tehát a mojitóját fogyasztotta, ha nem is olyan gyakran, mint a mítoszgyártók hirdetik, Havanna óvárosában, a katedrálistól induló utcában található. A főváros Katedrálisa különben 1748 körül épült és a latin-amerikai barokk egyik legszebb épülete – írják róla. Belül egyszerű, kissé robusztus oszlopokkal, és erősen középkori hangulattal. Előtte elegáns kis négyzet alakú tér, korabeli főúri palotákkal. Az alig néhány tíz méterre található La Bodeguita őrzi régi képét. Kívül-belül élénk kék színű falak és tokozatok, illetve masszív fa berendezés és falburkolat, a bejárati helyiségben üvegajtós fapolcokkal, amelyek közül a legtöbb az író emlékeit őrzi, így egy feliratot is az ominózus kijelentésével. Második napunkon ott is ebédeltünk. Alig fértünk be, de volt élő zenénk, és kedvesek voltak. A Floridita szintén az óváros része, és mondhatnánk, a tiszteletünkre nyitott ki. Mikor odaértünk, zárva volt, de aztán a helyi idegenvezető addig ügyeskedett, hogy észrevettek, és már húzták is föl a redőnyt. A vendéglő ma is őrzi kissé megkopott, sajátosan kubai régens stílusát. Ismerjük, nálunk is volt, van, például a sajátos demokrácia meg sajátos sok egyéb. Kubában is ez köszönt vissza sok helyütt. A helyiség 1817-ben nyílt meg és – a cégér felirata szerint – a daiquiri bölcsője. Az italt egy katalán emigráns, Constante honosította meg, aki előbb mixerként dolgozott, de annyi pénzt gyűjtött, hogy 4 év után megvette a bárt, és utána még vagy 200-féle koktélt kísérletezett ott ki. Hemingway állítólag először csak a mosdót használni ment be, de észrevette, hogy nagyon dicsérnek egy pezsgőskehelyben felszolgált italt. Úgy döntött, megkóstolja. Ez volt a daiquiri: 60 ml kubai rum, 15 ml friss limelé, 7,5 ml sűrű cukorszirup, jéggel egy shakerben jól összerázva. Aztán az író hozzátette a saját ízlését és fantáziáját, így lett belőle 1 dl kubai rum, 30 ml rózsaszín grapefruitlé, 30 ml limelé, 20 ml Maraschino likőr és 15 ml sűrű cukorszirup, összerázva, mint előbb, Papa Doble néven. Mondanom sem kell, hogy a papáé az igazán finom, valódi ízkavalkád. Nem hiába ül bronzszobra a szokott helyén, és követi mások italozását. Mert járt itt Ezra Pound, John Dos Passos és Graham Greene is. Hemingway kubai léte természetesen több és másabb, mint az elfogyasztott vagy feljavított italok, bár ezek sem elhanyagolandók. Az író, akinek élete is több regénnyel ér fel, olyan intenzíven élte a 62 évét, hogy az életeseményeinek egyszerű felsorolása is több helyet foglalna el, mint egy ilyen rész az újságban. Ezért nyilván csak arról írok vele kapcsolatban, ami kifejezetten a kubai életéhez kapcsolódik A Finca Vigián lévő házat 1886-ban egy katalán építész készítette. A lényegében nagy, de egyszerű, kényelmes ház, vendégházzal együtt, hatalmas – eredetileg 15 hektár! – trópusi kertben áll, szinte teljesen elzárva a világtól. Eszményi hely! Az író 1939-től 1960-ig élt itt, az elején bérelte, aztán mikor összeházasodott harmadik feleségével (1940-ben), megvásárolta. Néhány év múlva elváltak, a ház az övé maradt, és itt élt a negyedik feleségével, szinte haláláig. Közben a II. világháborúban előbb Kuba partjainál harcolt, majd egy időre Angliába költözött, részt vett a normandiai partraszállásban haditudósítóként, harcolt is, majd a háború befejezése után a birtokán folytatta életét. A világos, egyszintes, de nagy belmagasságú épület ma elég szépen felújított – ehhez a különben ellenséges USA is nagyban hozzájárult. Bemenni nem lehet, de a nyitott ablakokon keresztül jól látható minden része. A szép, gazdag lakásban keveredik a nagypolgári elegancia a vadászlak díszítőelemeivel – például kitömött vadfejek, különböző trófeák, hisz Hemingway nagy vadász is volt –, tiszteletreméltó, több szobába elosztott könyvtárával és kifejezetten egyénre szabott dolgozó- és pihenőszobával, amelyeket kis, válogatott régiséggyűjtemény és festmények díszítenek. A ház két oldalán terasz húzódik végig, amelyet buján felfutó színes virágok fednek be. Egyik sarkán lakótorony magasodik, amelyre csak külső lépcsőn lehet felmászni, de a kilátás megéri. Engem meglepett az ellentmondás, amit a kalandos, néha egyenesen hányattatott életű, háborúkban megsebesülő, tizenöt éves korától alkoholfogyasztó, egzotikus vadászatokon lövöldöző személyiség és a csendes, finoman hangolt otthona között éreztem. Az írógépe is látható, melyen az Akiért a harang szól és az Öreg halász és a tenger kéziratát pötyögte, állva, mert úgy szeretett írni. A kertben védett helyen áll a Pilar nevű motorcsónakja, mellette négy kedvenc macskájának sírja – amelyeket sírkövek jeleznek –, és a medence. Innen kb. 10 kilométerre van Cojimar kikötője, egy kis erőddel, ahol a hajóját tartotta. Állítólag ebben az öbölben játszódik az öreg halász harca a nagy hallal, sokan próbálgatták is pontosan bejelölni az írás különböző pillanatainak a helyszíneit. Itt élt Hemingway hajójának kormányosa is, aki azt állította, hogy róla mintázta a küzdelem, kitartás és legyőzhetetlenség hősét, és az író halála után még 4 évtizedig, 104 éves koráig mesélte történetét. Ottjártunkkor is halásztak néhányan, a szegényes, omladozó, málladozó parti házak között az erődöt épp felújították, mellette ott állt pattogzó kék festékkel az író szobrát körülvevő görög oszlopok alkotta emlékhely. Mintegy késői mementóként, nem annyira a Nobel-díjat, mint sokkal inkább a híres író különleges személyiségét, máig nem tisztázott lelki betegségeit, a talán nem alaptalan paranoiáját (hisz kiderült, valóban figyeltette az FBI) a 11 elektrosokk megbocsáthatatlanságát és szomorú öngyilkosságát jelképezve.

Albert Ildikó



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!