Kicsit későn érkezett idén a tél. Ez igazi, havas tél. De így is jó. Gyermekkori nosztalgiát ébreszt bennem, hiszen az volt a feladatom egykor, hogy nagy havazások idején én végezzem a reggeli hóeltakarítást. Mivel nagyszüleim egy szomszédos telken laktak, még iskolába menet előtt kézbe vettem a nagy falapátot és módszeresen elkezdtem ösvényt ásni felfelé. Kétoldalt félredobáltam kupacokba a havat, s csak éppen lapátnyi szélességben haladtam, hogy aztán abban könnyedén lehessen lépegetni. A csűr mellett haladtam, majd érzés szerint folytattam a fák között, hiszen ismertem az általunk használt és alakított ösvény nyomvonalát. Tíz-tizenöt percig tartott talán. Be sem köszöntem a nagyszülőkhöz, hanem visszatértem, s magamhoz vettem a táskámat, igyekeztem mindjárt az iskolába. Arrafelé is volt egy olyan szakasz, egy kis sikátor, amelyen azt szerettem, ha én vagyok a legelső törtető, aki szűz havon érkezik. Vasárnap reggel dolgom volt a szülői háznál odahaza. Gondoltam egy merészet, és végiglapátoltam az egykor jól ismert szakaszt. Időközben eltűnt ugyan egy-két alma- és szilvafa, de a diófákhoz tudtam igazodni. Olyan nyolcvan-száz méternyi lehet ez a távolság. Az ösvényre nincs már szükség, hiszen a nagyszüleim már évtizedekkel ezelőtt meghaltak. A vén házat nem lakja senki. Olyan volt a téli hótakaró alatt a megrozzant csűr és a ház, mint valami megfeneklett bárka egy befagyott tenger közepén. Odaértem a lapáttal az eresz ajtajáig. Megszusszantam és körülnéztem. Mivel a szomszédos házak is lakatlanok, hiába nézelődtem, hiába vártam arra, hogy valaki a kerítésen át megszólítson, hogy: Hányod, Márton, hányod! Csend volt. Olyan elmúlásos. Valahol kutya vonított, s egy társa – talán ismerőse – válaszolt erősebb hangon, tele torokból. Ez a második egy nagyobb testű eb lehetett. És ennyi. Miközben visszafelé lépegettem a mi bennvalónk felé, arra gondoltam, hogy az ösvényemet, az én nyomaimat is befújja, hóval teríti be a szél, s talán még fodra sem marad, semmi emléke nem lesz ittjártamnak a falu befagyott téli tengere felszínén. Simó Márton