tiszta égbolt
kevés felhő
Harcban az álmossággal
Nem a koronavírus fertőzött meg. Becsületszavamra. Attól azonban még igen kellemetlen tény, hogy pár napja megfáztam és valami influenzaféleség gyötör. Nem a köhögés a legrosszabb benne. Viszonylag keveset kell köhögnöm, de az legalább fáj. De csak egy kicsit. Sokkal jobban bosszant, hogy le kellett mondanom a tegnap reggelre tervezett szaladásról, meg a sportolásról úgy általában. Pedig tudom, hogy az edzőteremben is visszavárnak a sporttársak. Üzenem: amint jól leszek, jövök. A legbosszantóbb és a leggyűlöletesebb azonban a leküzdhetetlen álmosság. Amikor ezeket a sorokat írom, már lényegesen jobban érzem magam, de a napokban gondolkodni is alig tudtam. Ez pedig nem tesz jót, ha az ember történetesen újságíró.
Azért végtelenül dühítő az álmosság, mert apatikussá, szinte érzéketlenné tesz. Az embert ilyenkor az sem érdekli igazán, ami egyébként egészségesen szinte lázba hozza. Határozott véleményem, hogy az influenza mondjon le! Persze a nyájas olvasó ilyenkor teljes joggal vetheti közbe, hogy neki aztán semmi köze az újságíró egészségi állapotához. Ebben igaza is van. Ugyanakkor az álmossággal küzdve akaratlanul is eszembe jutott, hogy a hétköznapjainkat, a közéletet is jobbára ez az álmosság jellemzi.
Ha szétnézünk magunk körül és nemcsak nézünk, de látunk is, akkor észre fogjuk venni, hogy a legtöbben rutinszerűen, szinte gépiesen cselekszünk a mindennapokban. Meg van a magunk dolga, sőt baj is akad épp elég, és ezek után még foglalkozzunk közös dolgainkkal is? Minek? Arra ott vannak a politikusok, a véleményvezérek. Intézzék ők! Elvégre ez az ő dolguk, nem igaz? Dehogynem!
No, ilyen könnyű meggyőzi magunkat arról, hogy semmi dolgunk a világon. Akár még az ide vágó Kispál és a Borz dalt is dúdolhatjuk magunkban, hogy: „énekeljük el azt, hogy vége”. De még mielőtt a csikket a városra pöccintjük, talán nem árt, ha egy kicsit elgondolkodunk. Tudom, ez veszélyes dolog, mert rengeteg kellemetlen marhaság juthat eszünkbe. Sőt, ha nem vigyázunk, akkor még a lelkiismeretünk is megszólalhat, és akkor végünk.
Lehet persze, hogy csak nekem tűnik úgy, vagy csak simán az influenzám az oka, de olyan érzésem van, mintha az elmúlt harminc évben egy alvó társadalomban éltünk volna. Persze fel-felriadtunk néha, különösen akkor, ha ért bennünket egy-két soron kívüli kellemetlenség, vagy ha szándékosan provokáltak bennünket, mint tavaly az Úz-völgyében. Esetleg Srí Lanka-i pékeket láttunk kenyeret dagasztani a szomszéd faluban. Ilyen alkalmakkor rövid ideig nagyon éberek leszünk. Lesz saját karakán véleményünk. Ha ráérünk, kialakítunk egyet magunknak, ha nem kölcsönvesszük a szomszédét, a polgármesterét vagy a kocsmában a csaposét. Általában ilyenkor jól megmondjuk a tutit. Jóleső érzés tölt el, hogy igazunk van. Ezzel csak az a baj, hogy ettől a jóleső érzéstől újra elálmosodunk. A hétköznapok monotóniájától pedig visszasüllyedünk ugyanabba az apátiába, mint azelőtt. Olyankor is, amikor épp nem vagyunk influenzásak.
Ellenben azok, akik azt lesik, hogy mikor verhetnek át bennünket, csak erre várnak. Amint az éberségünk lankad, telebeszélik a fejünket mindenfélével, és mi fáradtan legyintünk, hogy jól van. Ezért is állítottam a cikk elején, hogy a legbosszantóbb és a leggyűlöletesebb a leküzdhetetlen álmosság. Kissé beteg társadalmunknak szinte lehetetlen küldetés megbirkózni vele. Pedig legalább meg kellene próbálnunk. Ezt diktálnák az érdekeink.
Kiss Előd-Gergely
_cm.JPG)