kevés felhő
tiszta égbolt
Hálát adni, szívből…
A pappá szentelésem előtti évben (2008) szilveszter napján egyik rendi testvéremmel kisebb zarándoklatot tettünk meg egyik településtől a másikig, csendesen ballagva egymás mellett. A távolság a két település között körülbelül 40 kilométer volt. Az út elején „szórakozásnak, magam kipróbálásának” gondoltam el az egészet, a mellettem haladó testvér azonban határozott célt adott zarándoklatunknak. Végiggondolni az eltelt évet, imával elkísérni, elbúcsúztatni azt, majd köszönetet és hálát mondani azokért, akikkel találkoztam, akik az életemet formálták, akik „tanítómestereim” voltak, a kapott és a meg nem kapott dolgokért, amelyek összességében szintén a javamat szolgálták, s mindazért, amit meg tudok köszönni, amit igazán magaménak érzek.
Azon a zarándoklaton elgondolkoztam, hogy hányfajta statisztikát, kimutatást, számszerűsítést készítünk mindig az eltelt évről, hogy lássuk, hol tartunk. És ekkor fogalmazódott meg az is bennem, hogy saját, személyes „statisztikámat” is el kell készítsem. Egy év nem múlik el nyomtanul, egy rész lesz belőlem, életem fáján egy újabb évgyűrű. S ebben az Istennel eltöltött csendes meditációban, amikor számvetést készítek, közelebb kerülök életem titkaihoz. Az elmúlt év konkrét élményeinek újraszemlélésével még inkább felfedezem, hogy ki vagyok tulajdonképpen.
Ezért a szilveszteresti hálaadó szentmisén a felolvasott evangéliumot követő elmélkedés után pár perces csendet tartok, és kérem a szentmisén jelen lévőket, hogy ne sajnáljuk azt a pár percet önmagunktól, nézzünk magunkba, idézzük fel az elmúlt év főbb eseményeit, s ebben a csendben lehetőségünk van elhagyni a régit és üdvözölni az újat.
Ilyenkor teljes csend van a templomban. Rendeznem kell az összegyűlt „puzzle-darabkákat”. A múlt átgondolása, hogy milyen benyomások értek, a kulcsfogalmak összegyűjtése, amelyekkel az eltelt évet jellemzem, hogy milyen vágyak és kívánságok éltek, élnek bennem, benyomásaimat, ismétlődő elemeket, motiváló körülményeket, s azokat a dolgokat, amelyeket el kell engednem vagy át kell emelnem és beépítenem a jövőbe.
Az életem hajója a kikötőben biztonságban van, de nem tölti be rendeltetését. Könnyebb kényelmes helyről szemlélni az életemet, de nem erre születtem, hanem arra, hogy kreatív legyek és alkossak, hiszen aki alkot, az Isten munkatársa, a jövőbe tekint és újat hoz létre. Ezért nem szabad sajnáljam az időt az újév hajnalán, hogy képzeletben a jövőbe utazzak, amely segít tisztábban látni a lehetőségeimet vagy éppen a lehetetlennek tűnő dolgokat.
Minden egyes évvel belenövök abba az eredeti képbe, amit Isten rólam megálmodott, a „puzzledarabkából” egyre több a helyére kerül, és kialakul életem képe. Egy nagyobb összhangban és hitelességben élek.
Gyerekkoromban nagy élvezettel hallgattam idős nagyszüleim beszámolóit életükről, hogy mennyi mindent átéltek – a nyolcvan-kilencven év alatt volt hadifogság, többévi oroszországi kényszermunka, de volt házasságkötés is, házépítés, családot alapítottak, végezték a mindennapi teendőiket a ház körül vagy a mezőn, barkácsoltak, idősen is lefoglalták magukat, kutatták az újat. Most is hallom nagymama válaszát kérdésünkre: hogy lehet, hogy soha nem unta meg a mindennapi teendőit lelkiismeretesen elvégezni. Felnézett ránk, unokákra, s ennyit mondott: „De, meguntam, sokszor, de mindig újrakezdtem…”
A jajgatások és önsajnálat helyett életünkért felelősséget kell vállalnunk, kézbe kell vegyük azt, el kell fogadni, meg kell ragadni és formálni is kell. Ma ugyanezt látom idős rendtársaim életében is. Nem volt könnyű szerzeteséletük az 1951-es feloszlatás után, nem egy ilyen szerzetesi életet képzeltek el magunknak, ma pedig mégis arról beszélnek, hogy minden nehézség ellenére terveztek évről évre. Nem adták fel hivatásukat, hanem mindig az aktuális jelen helyzetből a legjobbat igyekeztek Isten segedelmével kihozni. Lassan művelték életüknek egy-egy területét, gyűjtötték az évgyűrűket, nem adták fel. Jövőt álmodtak az erdélyi ferences rendtartománynak és lett is jövője.
Neked is kedves olvasó, nekem is, el kell határoznunk, hogy „Isten új életre szülő teremtő erejét” (Simon András) felszítsuk magunkban. Ami rosszul nőtt, ki kell gyomlálni, hogy a termőföld gyümölcsöt hozzon és az új azon növekedni tudjon. Álmodozások helyett legyenek álmaink, olyan álmaink, amelyekre Isten áldását adhatja.
Urbán Erik OFM
