Nem múlhat el nyomtalanul az idősek világnapja akkor sem, ha az egykori díszes ünnepségek helyett csak szűk körben, maszkosan ünnepelhetnek a Gyulafehérvári Caritas időscsoportjaiba járók. Gyergyó- és Udvarhelyszék tizenöt csoportjában köszöntik az időseket ezekben a napokban. A program mindenhol egyedi, közös viszont az ünnephez méltó jókedv, melynek megteremtéséhez, úgy tűnik, értenek az idősek. Az első helyszínen, Remetén Péter Róbert csoportvezető meghívására lehettünk jelen. Gerberával és csokoládéval várták a csoporttagokat a Szent Anna szociális központban, s mihelyt megérkeztek, kezdődött a „névsorolvasás”, hogy aki nincs itt, az miért is hiányzik. Jolán beteg volt, de már lábadozik. Mária agyvérzést kapott, hat órába telt, amíg elvonszolta magát a telefonig, és a segítség megérkezett. Ágnes nincs kórházban, csak a híre, mert csak zuvatolták, hogy covidos… Amint megtörtént a számbavétel, vidámra is váltott az asszonyokból álló csoport, s hol ironikusan, hol elfogadóan sorolták, milyen is idősnek lenni: „A hetest elölírták, és érzem, hogy napról napra kevesebbet kell dolgozni” – mondta az egyik asszony, mire egy másik visszaszólt: „Azért a tegnap a kapa nyelét még kitörted.” Színesebb és szabadabb is ma egy idős asszony, mint amilyenek az ő nagyszülei voltak, állapították meg közösen, értve ezt a ruházatra, de még a férjjel való kapcsolatra is. Aztán a házastársi nyavalyák olyan jó témát adtak a nevetésre, hogy a nagyszülők, szülők történetei közé a sajátjukat is befűzték, párhuzamokat kerestek. „Egyik mámim olyan hülye volt, mint én, táncolt, gyermekeket nevelt s ötven évet élt még özvegyen.” „A régiek boldogabbak voltak, nem versengtek egymással, segítettek, s nem számolták fel az órát. Sokat táncoltak, a férfiak betörték a veremdeszkát” – hangzott el, s ha már törés jött szóba, a verésre is kitértek, mert bizony régebb „a férfiak komiszok voltak”. A rég közelmúlttá szelídült, s az asszonyok elnevették, hogy bizony, egy-egy férfinak ma is eljár a keze, s bekékül a szemek környéke, ennek álcázásaként ma is él a régi, álcázó mondás, hogy „szembeszökött a fa”. Az egyik asszonynak erről jutott eszébe, hogy vele egyszer tényleg szembeszökött a fa, de senki sem hitt neki. Sem akkor sem most, mert asszonytársai csak nevettek, nevettek addig, míg a beszéd nem terelődött a régen együtt élő nagycsaládra, ma szanaszét lakó gyermekekre, de vissza-visszajáró unokákra. És egyszer csak, észrevétlenül a végeken jártunk. „Régebb temetésen jobban megsiratták a mámikat, sírt a család, s velük az egész nép. Most szégyen sírni. Emlékszem, édesapámnak könnyen járt a könnye, még a gyermekeket is megsiratta. Anyám mondta is: bömbölj, no, bömbölj!” – és folytak megint a könnyek. Nyomot hagytak a mámik, történeteik által ma is élnek, és ott vannak a kék zománcos fazékban, egy vigasztaló szóban. Így fognak tovább élni azok is, akik most időscsoportban világnapot ülnek, számba veszik életüket. Az éveket ünneplik, a nehézségeket szépítik, egymást nevettetik. Tudják: ők is nyomot hagynak, és akarják, hogy unokáik egyszer majd nevetésükre emlékezzenek. A programot Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság, a Gedeon Richter Románia, valamint a helyi önkormányzatok támogatják.

Balázs Katalin