erős felhőzet
Ha kortársai közül ő nem, akkor ki?
A művészetek önmaguk szépségén túl azért vannak, hogy elemzésre, gondolkodásra, hangulattól és eseménytől függően kritikák megfogalmazására késztessék az embert. Vannak, akik ezt a közösségükben nyíltan megtehetik – olykor veszélyes ez, főként, ha kisebb közösségről van szó –, de a baráti és családi társaságok is szívesen szót fordítanak egy-egy film, könyv, színházi előadás élményének kitárgyalására. A legutóbbi időszakban a Saul fia című film vívta ki a legnagyobb népszerűséget azzal, hogy megkapta az Oscar-díjat. Az én kultúraelemző társaságom erre a filmre azt mondta, nagyon jó, de valahogy nézeteink szerint nem illik az általunk annyira kedvelt és magasztalt Oscar-díjas filmek sorába. Ugyancsak hiányérzettel maradtunk, mert bár Kertész Imre 2002-ben megkapta az önéletrajzi ihletésű Sorstalanság című regényére a Nobel-díjat, vannak a magyar irodalomnak más gyöngyszemei, amelyek szintén kiérdemelnék a szakma figyelmét. Azt hiszem, egy kicsit félreérthető vagyok, nem azzal van gondom, hogy mindkét magyar alkotás a holokausztot dolgozza fel, ugyan vannak erre kész elméletek, engem más keserít el. Nem kertelek hát. Azért fanyar a hangulatom, mert Esterházy Péter, akinek írásairól nem akarok itt véleményt formálni – hasztalan lenne, aki olvassa, az megért, aki nem, az nem –, úgy távozott el közülünk, hogy nem kapta meg és vehette át a Nobel-díjat.
Pedig ha kortársai közül ő nem, akkor ki? – kérdezem én, aki csak csodálni tudom azt, ahogyan a szavakkal ő tudott játszani. Konrád György mintha érzett volna valamit – bár szabadkozott, hogy nem az író egészségügyi állapota miatt –, idén januárban Esterházyt javasolta a díjra. Szavát nem hallotta vagy más hallotta, mint akinek kellett volna. Én június elején, a budapesti könyvvásáron láttam az írót és akkor úgy éreztem talán utoljára hallom őt nyilvánosan beszélni. Testét akkor már meggyötörte a rák, de szelleme még friss volt és új élménnyel gazdagított. Igazam lett. Elhunyt. A Nobel-díj elmaradt.
Pál Bíborka
