– Köszönöm, hogy fogadott kolozsvári lakásán, itt a Goga utcában, gyönyörű része a városnak, mindig itt lakott? – Nem, régebb, amikor a Napsugárnál dolgoztam, a Tordai úton laktunk, 1980-ban költöztünk ide. Én tősgyökeres kolozsvári vagyok. – Meséljen még a családjáról! – Édesanyám is kolozsvári volt, jó hangú, szép asszony, többször szerepelt a Kolozsvári Rádióban, de nem lett énekes belőle. Édesapám Zöld János ügyvéd volt, Madéfalváról származott. Jó humora volt. Nagyon szerettem nagyanyámat, Mámit, akiről rengeteg emlékem van, nagyon sokáig élt. Férjem, Soó Attila kémikus volt, az egyetemen tanított, ő Székelyudvarhelyről származott, abból a híres Soó famíliából való, ahonnan a nagy botanikus, Soó Rezső származott. Attila nagyon sokat segített azzal, hogy „eltűrte”: festek, dolgozom, mert én nem voltam egy példás háziasszony… Egy gyerekünk született, Balázs, aki tanárit végzett, most ő vigyáz rám. – Ön szerint mi tartja össze a családot? – Kavarognak bennem az emlékek, mi az, ami összekovácsolt bennünket… A szeretet és az egymás iránti érdeklődés. Nálunk a családban nem volt az, hogy valaki különb; egyformák voltunk. Úgy emlékszem magamra, hogy állandóan szerepelni vágyó gyermek voltam, igényeltem, hogy foglalkozzanak velem. – Hol kezdte az iskolát? – Végig a kolozsvári református leánygimnáziumba jártam. A kedvenc tantárgyam a természetrajz volt; mindig szerettem kint lenni a természetben. – Mi volt első rajza, ha emlékszik még erre? – Arra pontosan nem emlékszem, de azt tudom, ha színes ceruzát adtak a kezembe, azzal teljesen lekötöttek, „lecsendesítettek”. – Ki volt a rajztanára? – Tollas Júlia, aki, bár értékelte mit csinálok, különösebben nem biztatott. – Mi következett az érettségi után? [caption id="attachment_88287" align="alignright" width="351"] Fotó: Feleki István[/caption] – Felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemre. A Mátyás Házban voltak az elméleti órák, a Korcsolyapavilonban a műtermek. – Kik voltak a tanárai? – Abodi Nagy Béla, Grósz Irma, Miklóssy Gábor. Én őrájuk emlékszem. Utóbbinál államvizsgáztam. – A családnak volt festő vagy grafikus barátja, aki látta a Margit néni munkáit? – Igen. Édesapámnak jó barátja volt Fülöp Antal Andor festőművész, aki gyakran járt hozzánk, s mindig megdicsért. Neki ez volt a természete! – Mi következett ’56 után, amikor befejezte az egyetemet? – Akkor indult a Napsugár, s ott dolgoztam grafikusként ’57-től ’87-ig, amikor nyugdíjaztak. – Hogyan készül egy gyermeklap illusztrálása? – Minden lapnak van egy képszerkesztője, aki elbírálja, hogy egy mesét vagy akár egy verset ki illusztráljon; megbeszéli a grafikussal. Persze az írónak is vannak igényei, hogy ki készítse a rajzot a munkájához. – Kik voltak munkatársai a Napsugárnál? – Előbb Asztalos István volt a főszerkesztő, aztán Farkas János. Együtt dolgoztam Fodor Sándorral, Kányádi Sándorral, Tamás Máriával. Bálint Tibor volt a kedvenc munkatársam, ő közel lakott hozzánk a Tordai úton. – Megterhelő volt ott dolgozni? – Mivel mindennap be kellett menni, s szinte ki kellett ülni a 8 órát – igen. – Említette, hogy könyveket is illusztrált… – Sokat dolgoztam Unipán Helga barátnőmmel a Tankönyvkiadónak. Azt mondtuk, mi vagyunk Czondy két apródja. Tudja, Czondy Gyula volt a Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztője, és sokat dolgoztatott velünk. – Még milyen könyveket illusztrált? – Marton Lilinek a Mákszemország című könyvét. Lili egy kedves lélek volt, vele mindenki jól egyezett. Voltak verseskötetek és prózakötetek, pl. Péterffy Emiliának az Óka, Nóka, Anóka, Méhes Györgynek pedig egy meséskönyve. Illusztráltam még egy természetrajzi, pedagógiai kötetet, amelynek az volt a címe: Tarkabarka élővilág. Nagyon szerettem a Palocsay Zsigmond verseit, volt egy ilyen kötete, hogy Borzas Kata. Kata volt a Zsigmond leánya, gyakran járt hozzánk. – Palocsaynak volt még egy kötete, a Nádiringó-Kákaláz, amit a Duna-delta ihletett… – Ez a deltás kötet azért nőtt a szívemhez, s készítettem hozzá rajzokat, mert én is jártam a Duna-deltába, többször voltam alkotótáborban, sokat rajzoltam, festettem ott. Emlékszem, egyszer az egyik odavaló asszony egy ladikban a közelembe evezett – én ott festettem– s egy jót veszekedett a szomszédasszonyával. Aztán vette magát s a kis dereglyén hazaevezett. – Van még ilyen emléke, amit alkotótáborokból őriz? – Szárhegyen történt, hogy festettem a templombejáratot, s jött egy öregasszony, Józéfa néni, aki ideges volt, kiabált, izgatott volt. Pasztellel dolgoztam, s a kezemet le akartam mosni, bekopogok hozzá, hogy adna egy kis vizet. Azt mondta: „Ja, maga föstő, azt hittem a Néptanácstól van...” Kiabált a férjének: „Gábor, hozd a pálinkát, mer’ az asszony föstő…” – Akkor Zöld Lajos volt a táborvezető… – Igen, amikor először találkoztam vele, kezet nyújtottam s mondtam, hogy rokonok volnánk, mert édesapám is madéfalvi, Zöld… Azt mondta: ez semmit sem számít, csak az, hogy tehetséges. – Hol voltak kiállítva a művei? – Jugoszláviában, Bulgáriában, Magyarországon, Németországban és Görögországban. Ezekben az országokban a kiállításokat a román állam szervezte, ők vitték ki a munkákat, s gondjuk volt arra, hogy vissza is kerüljenek. Ezenkívül rengeteg csoportos kiállításon vettem részt itthon. – Egyik interjúban azt mondta: a felhőket soha nem lehet megunni. Szerette a felhőket festeni? – Igen, de nem tudom miért! Van valami üzenetük, amivel mondani akarnak nekem valamit. Néha azon töprengek: ha én felhő volnék, mit látnék onnan fentről?… Tehát, mit éreznék, ha felhő lennék?! Mindenképp kedvenc témám a táj és a felhők. – Érték-e csalódások művészeti téren? – A legnagyobb csalódásom Târgu Jiu-ban volt, amikor Fodor Sándorral elmentünk, hogy leüljünk a Hallgatás Asztalánál. Azelőtt voltam Párizsban s láttam a Constantin Brâncuși-hagyatékot eredetiben, azt, hogy miként vigyáznak rá a franciák. Itt pedig egy koszos, piszkos parkban voltak a Brâncuși-művek. Ezt nem tudtam elhinni!... – Hol járt még külföldön? – Életem legkellemesebb helye a horvátországi Dubrovnik, sok rajzom született azon a helyen. Többször voltam ott vonattal, utoljára Balázs fiammal és a rokonokkal együtt. Ezenkívül sokszor jártam Magyarországon. – Kit tart mesterének szakmai téren? – Nagy Imrét. Szerintem nincs női művészet és férfi művészet. Engem mindig meglepett, ha azt mondták, hogy a szobrászatot csak a férfiak végezhetik. Nem értettem, hogy miért, hiszen egyformák vagyunk! – Ki volt a grafikus-példaképe? – Deák Ferenc és Tóth László. Sajnos ők is elmentek. – Kedvenc költője? – Nagyon szerettem és hatással volt rám Szilágyi Domokos, ismertem, korán végzett magával. Készítettem két rajzot a Kényszerleszállás című kötetéhez. Szerettem Kányádit, aki kollégám is volt; csodálatos a Vannak vidékek verse. – Többször többen írtak munkásságáról, művészi pályafutásáról. Ki az, aki Ön szerint a legjobban rátapintott a lényegre? – Talán Németh Júlia, ő nyitotta meg legszebben a kiállításaimat. De ugyanúgy szerettem és értékeltem, amit Fodor Sándor, Murádin Jenő és Gábor Dénes írt munkáimról. – Milyen díjat és elismerést kapott életében? – 2008-ban az EMKE Szolnay Sándor-díjat adott, 2012-ben megkaptam a magyar állam Érdemkeresztjét, és 2012-ban Munkácsy-díjat vehettem át, azaz: Balázs fiam vette át, mert én már betegség miatt nem utazhattam Budapestre. – Egész élete Kolozsvárhoz kötődik. Szereti a várost? – Ez a Kolozsvár már nem az én Kolozsvárom… Régebb intimitása volt a városnak. Nagyon megváltozott! Bennem a régi kolozsvári emlékek élnek; élveztem a Farkas utcát, a Fellegvárt… – Kedves Margit néni, idén tölti 88. életévét. Isten éltesse sokáig! Nem tehetem, hogy ne kérdezzem meg: mi a hosszú élet titka? – Hogy van! Nem tudom, más hogy látja, de én igyekszem arra emlékezni, ami jó volt. Az apró kis örömöknek is nagyon tudtam örvendeni. Hogy mondta Reményik: ne várj nagy dolgot életedben, kis hópelyhek az örömök… Annyi jót adott az Isten!... Én mélyen vallásos voltam. – Ha az Úr azzal bízná meg, hogy kavarja össze a színeket, és saját ízlése szerint fesse újra a világot, milyenre varázsolná? – Amilyen most! Így felel meg, így tökéletes! Olyan színeket és hangulatot kell festeni, ami nem nyomaszt, és eltereli a halálfélelmet. Az a legrosszabb! És a tehetetlenség, amikor fizikailag ki vagy szolgáltatva. Székely Ferenc