Nemcsak a fehér gyermekekért folyt Jézus vére – juttatja eszünkbe egy roma férfi, új szemszögből mutatva meg a cigányok és magyarok közötti egyet nem értést. Konfliktusok, amelyeknek ártatlanok az áldozatai. Sikertörténetek, amelyeket kevesen akarnak látni. Kinyújtott kezek, amelyeket kevesen akarnak megfogni. Szász Emil: Jézus vére ezekért a gyermekekért is kifolyt, nemcsak a fehérekért… (Folytatás a tegnapi lapszámból) Budvári riportunk első részében a Gyulafehérvári Caritas délutáni foglalkoztatójában zajló tevékenységről, a felnőttek tanodájáról, a közösség önszervező munkájáról és az az Iskola híján iskola programról esett szó. A történet folytatódik. Hálavacsora, újévi puszik Öt esztendeje, hogy Barbi kitartóan jelen van Budváron. Élettársa van, férjhez készül, a munkahelyi problémákat ő bizony haza viszi, úgy tompítja a fájdalmat, hogy beszél róluk a családban. – Velem együtt örülnek a sikereknek, s ha úgy van, akkor velem együtt sírnak a kudarcok miatt. A párom pedig mindenestől fogadott el: azzal együtt, amit szeretek csinálni. Azt mondja, nem az a kérdés, hogy mivel lehet lekötni a budvári gyerekek figyelmét, a hogyanon van a hangsúly, mert bármire fogékonyak, amire tanítóik fogékonnyá teszik. A házi feladat megoldása mellett tanulnak társas viselkedést, illemszabályokat, és azt a közösségükben is megélik. A szülők hálálkodnak, csodálva, mekkorát változott a gyermekük. Hogyan tudnánk megérteni a romákat? Barbi azt mondja, erre nem érdemes törekedni. – Én sem tudom őket megérteni. Nem ebben a társadalomban születtem, nem a cigányok között szocializálódtam, nem tudom, mivel küzd nap mint nap az a felnőtt, az a gyermek, aki ebben a közösségben él, így nem tudom megérteni. Nem is feltétlenül az a célom, hogy megértsem, sokkal inkább az, hogy képessé tegyem arra, hogy elmondja, milyen problémája van, és segítsek neki, de ne helyette oldjam meg. Tisztelettel fogadni a köszönést, meghallgatni, figyelni arra, amit mondani akar. Legtöbbször csak kimondaná, ami terhes számára, és hálás, ha valaki meghallgatja. – Egy nehéz nap után volt egy anyuka, aki azt mondta, egyébbel nem tudja meghálálni, amit értük teszek, meghív vacsorázni. És ilyenkor egyértelmű, hogy én elmegyek vacsorázni. Vagy egy másik eset: van egy család, sokat dolgozunk velünk. Újévkor a néni bejött, meglátott, nyakamba szökött, két puszit adott. Mai napig nem tudom, hová tenni, mert én semmi olyat nem érzek, hogy valamit tettem volna vagy adtam volna, ami által ezt a reakciót váltottam ki belőle. De annyira jólesett, még mindig szívesen emlékszem vissza rá. Készen állnak a változásra Észre kellene venni az értékeset minden emberben, s ez alól a romák sem kivételek, mondja Barbi. – Az emberek többségében nincs meg az a nyitottság, hogy megnézzék, kik is a cigányok. Nemhogy nyitottság lenne, hanem egyértelmű az elutasítás. Az elmúlt időben nem is tudom, hány kérést írt meg Csilla kolléganőm, hogy munkába szeretnének állni. Bejönnek, elmondják, ezt szeretnék, szükségük van egyfajta segítségre. Tesznek valamit, hogy érvényesüljenek. Azt látom, hogy ez a közösség készen áll egyfajta változásra, csak nem tudom, meddig marad meg a változás iránti nyitottsága. Meddig nyújtják még a kezüket? – mondja. Ember ítéli el az embert Mindkét közösségnek kellene változnia, vélekedik a budvári cigányok vezetője, Szász Emil: – Itt, a székelység között van egy olyan oda-vissza helyzet, hogy egyik sem próbál közeledni. Ez lenne fontos, hogy ne a háborút erősítsék. Nincs egyik fél részéről se olyan szándék, hogy alkalmazkodjanak, egymást keressék. Több példát is felhoz diszkriminációra, például munkavállalásnál. Kipróbálták, hogy jelentkezett egy személy, s mikor kiderült, budvári roma, azzal búcsúztak el tőle, hogy majd értesítik telefonon. – Azóta is hívják – jegyzi meg keserűen Emil, állítva: – jó munkások, megbízhatók a budváriak, az ő építőipari vállalkozásában is kitartóan dolgoznak. Ha nem kapnak munkát, könnyű rájuk sütni, hogy bűnözök – mondja. – Nézzük meg, miből áll a cigány bűnözés: például tél volt, lementek ide a közelbe egy üzlethez, elhoztak néhány palettát. Ott vannak a börtönben, kaptak egy év hat hónapot öt palettáért. Ez a cigány bűnözés? Ellopott öt palettát, összevágta, betette a tűzbe? Ellop két kiló vasat, rezet, leadja, hogy a gyermeknek vegyen ételt, ez a cigány bűnözés, és aki milliárdokat lop innen-onnan, csal, az nem bűnözés? Szász Emil hangsúlyozza: – Nem kell elítélni az embert, egyszer meg kell nézni, megpróbálni, az az ember képes-e valamire vagy nem. Addig ne mondjunk véleményt csak azért, mert cigány. Saját példájával állítja, hogy fenn kell tartani a lehetőségét annak is, hogy az ember, nemzetiségtől függetlenül, képes a változásra. Bevallotta, tizenkét esztendeje ő üzletet látott Budvárban. Azt gondolta, jövedelmet hozhat a telepen az egyetlen kocsma. Egy szeméthegyet hordott el, helyében épült meg a kétszintes vendéglátó. Hamar kiderült, a haszon nem mérhető anyagiakban. – Las Vegasban kaszinóztam, eljátszottam ott 200 ezer eurómat, éjszakai mulatóim voltak, abból szereztem. Naponta négy üveg viskyket ittam, s kábítószereztem. A májamat hazavágtam, jött a betegség, s azt mondták, még élek három hónapot – mondja Emil, felidézve életének fordulópontját. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a cimborák hátat fordítottak, akiknek addig kölcsönadott, nem akartak hitelezni. Isten felé fordult, és megtörtént számára a csoda: meggyógyult. Azóta is hálát ad érte a közösségben, amelyhez tartozik. Akkortól kezdte más szemmel nézni a budváriakat, látni életüket. Azt mondja, segíteni akar rajtuk, és ha az önkormányzat partner lenne, nem horribilis adót kérne a kocsmára, hanem támogatná, a „konferenciaterem” fürdőkké alakulhatna, férfi és női zuhanyzók mellett mosógépeket is használhatnának a budváriak. Németországiaktól lenne támogatás, ő is segítene, ha ezt Udvarhely is fontosnak tartaná. Ha nem, hát bezárja a kocsmát, nem gürcöl tovább, hangoztatja, de aligha vinné rá erre a lelke: – Nekem mindent adott az Úr, van házam, cégem, pénzem, egészségem, élhetnék, nem kellene ide jönnöm. Isten tudja, mennyi kell nekem, azt megadja. Mikor meg akar áldani, megáld, de jólesik, mikor látom, hogy tudok segíteni rajtuk. Jönnek, hogy adjak egy kenyérre valót, én a szívemet is odaadom nekik. A fiam 34, a lányom 13 éves. Neki egy iPhone hatos már nem jó, hetest kellett vegyek karácsonyra, pluszost. Ennek a gyermeknek adok egy kicsi csokit, és boldog. Ezekért a gyermekekért fáj a szívem. Ezek az életet nem kérték senkitől. Pedig Jézus vére ezekért a gyermekekért is kifolyt, nemcsak a fehérekért…

Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas