Görbe tükör székelykedő antiszékelyeknek

A héten hagyja el a nyomdát Zsidó Ferenc legújabb regénye: A fák magukhoz húzzák az esőt. A regény hőse a városról a nagyapjától örökölt tanyára visszatelepedő Anti, aki anti-Uz Bencévé, anti-Ábellé válik, a cselekmény provokatív és elgondolkodtató.

Sarány István
Becsült olvasási idő: 12 perc

– „Aki embörnek nyámnyila, szé­köly­nek sömmilyen…” – mondja új regényed egyik hőse. Tele vagyunk hasonló sztereotípiákkal, ezeket hangoztatva különbnek akarunk tűnni környezetünknél. Bár regényed cselekménye falun játszódik, fülszövege szerint hőse mégis városi, „aki kiköltözik nagyapja eldugott vidéki birtokára hagyományos székely életet élni, de rövidesen rá kell jönnie, hogy az a székely élet, amelyik az ő illúzióiban él, már a múlté”. Tehát megvan a bő mellény, de mintha hiányozna alóla a nagy szív.

– Rátapintottál, ezeknek a bő mellényű, kisszívű, szé­kely­ke­dő an­ti­szé­ke­lyek­nek állítok görbe tükröt a regényben. Akik hangosak a véleményformálásban, és ezáltal torz képet alakítanak ki a székelységről. A főszereplő, Anti egy anti-Uz Bence vagy anti-Ábel, aki rég elszakadt gyökereitől, akinek csak olvasmányélményei vannak a hagyományos székely világ működéséről, aki azonban kérkedik székelységével, mivel úgy véli, hogy ezáltal új identitást alakíthat ki magának a városi lét egyenvalóságában. Erre épít egy légvárat, mely légvár, amikor végül elhatározza, hogy a mondén életformával szakítva kiköltözik a nagyapja eldugott birtokára, rövidesen szertefoszlik, leomlik.


Hirdetés

– Fura világ a mi szeretett Székelyföldünk, kívülről úgy tűnik – s néha belülről is úgy érezzük –, hogy itt megállt az idő, holott gyökeres változások mennek végbe a szemünk láttára. Ezt fogta meg korábban Huszonnégy című regényed, s ezt tükrözi új köteted, A fák magukhoz húzzák az esőt című regényed is. Miért foglalkoztat a változás témája? Ez köszön vissza tudományos munkásságodban és prózádban egyaránt…

– Veszélyesnek tartom, ha skanzenként tekintünk a Székelyföldre, vagy ha annak vélik a nem székelyek, például a magyarországiak. A Székelyföld egy élő, változásban lévő entitás, amely nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy köldöknéző módon csak a múltjából táplálkozzon. Ettől a múltidéző romantikától herótom van! Engedd meg, hadd idézzek egy részt a regényből, hisz nehéz beszélni róla, könnyebb beszélni hagyni őt: „Aztán egy napon Gyuri félrehívta Antit, s kifejtette, hogy olykor, főként hétvégente egy-egy kis pluszmunkával bízná meg, ha lenne kedve extra keresethez. Anti értetlenkedve nézett rá, Gyuri pedig folytatta, hogy őt gondolja a legalkalmasabbnak erre, mert ismeri a helyi viszonyokat, de a váro­siak nyelvén is ért. Aztán kibökte, hogy turistákat kellene fogadni. Magyarországiakat. Akik nosztalgiázni jönnek, hogy bezzeg egykor!, akiknek párás lesz a szemük a székely himnusz hallatán. Meg kellene mutogatni nekik a csodamasinát, amelyik a szé­kely fenyőből székely deszkát varázsol; aztán a környéket, a templomot, a tor­ná­cos házakat, a nagy, háromosztatú csűröket, a faragott szé­kely­ka­pu­kat; megkínálni őket pálinkával, pánkóval, mondani nekik pár helyi történetet, meghatót is, humorosat is. Tatárokról, törökökről, muszkákról, fehérnépekről, medvékről, italozásról, góbéságról, ahogy kell. Tájszólásban, hogy csak felét értsék, folytatta Gyuri beleéléssel, összehablatyolni mindenfélét Csaba királyfi csillag­ös­vény­é­ről, a beste oláhról, borvízről, fe­nyő­víz­ről, pi­tyó­ka­bor­ról, ve­res­hagy­máról, amelyik nem lila, medvéről, amelyik nem játék, közben szinte mellékesen megenni bicskával egy fagylaltot vagy kürtőskalácsot, ki­csi­ba­rá­to­moz­ni, bátyámuramozni, aggyonistenezni. (…) Ez általában elég is nekik, röhintette el magát Gyuri ci­ni­ku­san, ennyitől már el vannak ájulva, s dől a lé…” Így már világosabb, miről beszélek, ugye? Nyilván a fenti részlet kissé túlzó, felnagyított, mert tudatosan provokatív, de azt hiszem, rávilágít a probléma gyökerére…

– A változás elkerülhetetlen, óhatatlanul bekövetkezik, ugyanis a körülöttünk lévő világ is rohamosan változik. Kedvező ez a változás ránk, egyénekre és ránk, közösségre nézve? Hogyan tudjuk javunkra fordítani, profitálni belőle?

– Nem tudom… igazából az író sem érti jobban a folyamatokat, csak néz (és lát), és annak megpróbál úgy hangot adni, hogy ahhoz mások is kapcsolódhassanak. A változás természetes, a változás mi vagyunk. Igen, még Székelyföldön is! Sokféle folyamat zajlik, a székely hajlamos egy ideig a kívülmaradó szemlélődőt játszani, aztán beleugrani – amikor már késő. Apropó, folyamatok: nem a városról vidékre költözés jelensége ellen agitálok, mert az még produktív is lehet, ha túllép a romantikán, hanem a fanyalgás ellen (megy az nekünk, székelyeknek), a pályaszélről bekiabálás ellen (abban is jók vagyunk), a suttyó ügyeskedés ellen (mert a székelynek vannak elvei – többnyire addig, amíg nem pénzről van szó) és a széthúzás ellen (ahhoz értünk a legjobban). Tudom, most megint vehemens és provokatív vagyok: mentségem csak annyi, hogy az önmagunkkal való szembenézésre provokálok. Hogy merjünk, tudjunk beszélni a kényes kérdésekről – mint például a falopás, könyvem egyik témája. Antira és a változásokra visszatérve: a szándék nem tesz senkit Ábellé, sem Uz Bencévé, talán már nem is nagyon vannak Ábelek, az, amit a mai székelység a saját nemzetkarakterológiájáról vall, itt-ott újraértelmezést kíván. Visszaút talán már nincs az ősi fészekbe, a mai székely embernek a megváltozott körülmények, életrealitás mentén újra ki kell találnia önmagát.

– Milyennek látod ma a székely falut, a székely kisvárost? Nagyvárosról nem beszélek, mert a székely nagyváros már rég nem tartja magát székelynek, ráadásul rohamosan szórványosodik…

– Itt jegyezném meg, hogy könyvemben elsősorban Székelyföld peremvidékének, az eldugott falvaknak a valóságáról írok. Mert hatalmas különbségeket figyelhetünk meg: főként a városok vonzáskörében erős, nagy, demográfiailag is prosperáló falvak vannak, a peremvidéken viszont megállíthatatlannak tűnik az elnéptelenedés, a leépülés. Ezt próbálom rögzíteni irodalmi (és nyomokban szociográfiai) eszközökkel, anélkül azonban, hogy tudnám a tutit (de végtére is egy regénynek nem is feladata megoldásokkal szolgálni). És igen, érintőlegesen a székely városok valóságáról is írok (Anti városi legény, a megyeszékhelyen lakik – anélkül, hogy pontosítanám, mely megyére gondolok). De hogy milyennek gondolom a székely (kis)városok valóságát, arról elsősorban korábbi, általad is említett, szintén a Gutenberg Kiadónál megjelent, Huszonnégy című regényemben lehet olvasni.

– Az elmúlt időszakban – és itt hosszabb időszakra gondolok – divatba jött a tágabb értelemben vett Erdély, annak egy-egy apró szelete mint irodalmi téma, jelentős nagyregények születtek, gondolok itt például Vida Gábor, Tompa Andrea vagy Visky András méltán népszerű köteteire, de akár Káli István Vásárhely-regényeire, divat lett közelmúltunk feldolgozása, értelmezése az irodalom sajátos eszközeivel. Ebbe a trendbe illeszkedik a köteted, vagy erőltetett a megállapítás?

– A felsorolt szerzők a múlttal foglalkoznak (de nem hiszem, hogy valamiféle divatból), én viszont hangsúlyosan a jelennel: a jelenben játszódik le az imént említett Huszonnégy című regényem is, és ez a mostani is. Egész pontosan 2014-ben: ezt a tízéves distanciát is csak azért „választottam”, hogy a rálátásra szükséges minimális eltávolodás adott legyen, de olyan problémák kerülnek terítékre, amelyekkel itt és most szembesül a székelység (hogy csak egyet említsek: külföldi vendégmunka).

– Kötelessége az írónak, az irodalomnak a társadalmi változásokra reagálnia?

– Nem kötelessége, csak lehetősége. A költők is élnek ezzel a lehetőséggel, gondoljunk csak a magánéleti líra mellett rendre felbukkanó közéleti versekre, a regénynek pedig a legadekvátabb terepe a társadalom, az itt és most folyamatainak „letapogatása”, nyilván, szépírói eszközökkel, szereplőket bemutatva, történeteket mesélve. Ebben az is benne van, hogy a szerzőnek nem kell ítélőbírónak lennie, elég csak rögzítenie a tényeket, leírni helyzeteket. A fák magukhoz húzzák az esőt című könyvemnek van egy kis szociográfiai jellege is: a tényirodalom eszköztárával próbálom bemutatni egy közösség aktuális helyzetét. Ezek a leírások azonban inkább csak jelzésszerűek, nem terhelik meg a regény cselekményét, mégis fontosnak tartom őket, hogy az olvasó képet kaphasson a világról, amelyben a szereplők mozognak.

– Divat a székely nyelvjárás vagy inkább nyelvjárások egyikének-másikának használata az irodalomban, a humorban, de akár a színpadon, főként a góbéskodó szórakoztató produkciókban. Hol vonható meg a határ a tájnyelv használata és a közérthetőség között? Hogyan találod meg az egyensúlyt az irodalmi nyelv és a tájnyelv között?

– A könyv szereplői, ha megszólalnak, egy bizonyos székely nyelvjárásban beszélnek, olykor tájszavakat is használnak. De nincs „túltolva” a dolog, nem válik poénkodássá, hatásvadász góbéskodássá, és nem is nehezíti meg különösebben a könyv olvashatóságát: a nyelvi miliő megteremtéséért funkcionálisan élek vele. Néhány tájszót, regionalizmust a regény végén megmagyaráztam, a magyarországi olvasókra gondolva, de összességében nem hiszem, hogy értelmezési gondokat okoznék (bár olvastam már olyant, hogy például Tamásit már nem lehet érteni).

– Írásaidtól nem idegen sem a helyzetkomikum, sem a nyelvi humor. Milyen a viszonyod a humorral?

– Amint ez elhangzott, könyvem egy realista társadalmi regény, de ez nem jelenti azt, hogy mellőznie kell a humort. Úgy látom, hogy minden változása ellenére a székely még humoránál van: legalábbis csipkelődni, „lövögetni”, felebarátját kínos helyzetbe hozni szeret még. Ezekből találunk párat a regényben, de nem anekdotázva, hanem a cselekménybe szervesen beágyazottan. Az imént Tamásit emlegettem: a feleselő, élcelődő interakció az én egyik-másik hősömet is jellemzi.

– Anti mellett van egy másik kulcsfigurája is a regénynek, akire a fülszöveg így utal: „a jovialitását a halál árnyékában is megőrző Bíró János, aki még az olyan eltévelyedett lelkeket is képes magához vonzani, mint Anti”. Ő mit képvisel?

– Anti öreg szomszédjáról van szó, aki a „városi ficsúrban” külföldre szakadt fiát látja, ezért pártfogásába veszi. Eredetileg csak kontrasztszerepet szántam neki, aztán azon kaptam magam, hogy szívesebben írok róla, szinte jobban érdekel az ő élettörténete, mint az Antié. Így végül az lett, hogy sorsaik egyre inkább összefonódnak… Ő egyébként a „normális”, nyugodt, hőzöngésmentes székely megtestesítője. Mert ilyen is van – sőt, végeredményben ők vannak többségben Nota bene: kritika ide, kritika oda, nem tartom reménytelennek a székelyeket, sem helyzetüket!



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!