Eszékre decemberben, a Magyar Nyelv és Irodalmi Tanszék konferenciájára érkeztem mint előadó. Szállásunk az óváros egyik csodálatos kis szállodájában volt: az ódon falak közé egy korszerű luxushotelt varázsoltak, ráadásul a parkírozással sem volt gond. Jólesett az alvás a történelmi környezetben, s mikor kitártam az ablakot, a híres helyi búcsújáróhely, a Szent Antal-templom látszott karnyújtásnyira. A szépen felújított várne­gyedben már ünnepváró hangulat uralkodott. Mindenütt kopácsoltak, lámpafüzéreket aggattak a fákra, díszítették az épületeket. Mikor kissé elbambultam a látottaktól, nagyot estem egy kiálló faszerkezetben. A tulajdonos nem volt túl empatikus, tovább folytatta a szerelést, míg én sebeimet nyalogattam. Hangulatomat a Mikulás érkezése állította helyre. Kis biciklijárgányon csücsült, mellette gyermekek fényképezkedtek, s nem maradt el a hagyományos „hohohó” kiáltás sem. Egy másik kulisszánál karácsonyi szobát rendeztek be, a miliőben mindenki elkészíthette előre az ünnepi felvételét. A fotózkodás során megnőtt étvágyat az ételsoron lehetett csillapítani: igazi kulináris élvezetekben lehetett része a betérőnek. A klasszikus csevapcsicsi mellett dalmát lángosok, lepények sültek az olajban, máshol a magyar hangzású „Kurtos kalacs” is pirult a faszénen. Kis kályhák mellett sokan melegedtek, az egyiken gesztenye sült. Máshol a szemet gyönyörködtető csokoládépult csábított sokakat. Korgó gyomromnak engedelmeskedve egy horvát gíroszt választottam: tölcsér alakú, kivájt cipóba pörkölt jellegű húst tettek, a rétegek közé zöldségek, saláták kerültek. A tekintélyes súlyú szendvicshez – praktikus okokból – egy villát is adtak. Kis fa evőeszközt kaptam, eldobható műanyag edényeket, evőeszközöket sehol sem láttam. Hullámzott a tömeg a széles főutcán, az italpultokhoz alig lehetett hozzáférni. A hideg miatt a sört kevesen fogyasztották, annál népszerűbb volt a forralt bor és a forró puncs. Az itókát papírpohárba töltötték, ami egyben az elgémberedett kezeket is melegítette. Máshol pálinkaválogatást kóstolhattak az ínyencek. A jókedv estére általánossá vált, de ittas embert nem láttam. Közben beindult a zene is, egy nosztalgiazenekar koros, de lelkes tagjai régi Creedens-számokkal fokozták a hangulatot, majd rock and roll-örökzöldek következtek. Többen táncra is perdültek az utcán. A másnapi sűrű program miatt korán szerettem volna nyugovóra térni, s kicsit aggódtam, mivel a szállás nem hangszigetelt barokk ablakain beszűrődött a zaj. Félelmem alaptalannak bizonyult, este tízkor „Végét vetik a zenének. S hazamennek a legények.” [caption id="attachment_98482" align="aligncenter" width="2560"] SONY DSC[/caption]

Csermák Zoltán