Megnyílt számomra 1968-ban a nyugati világ: Ju­goszláviába utazhattam édesanyámmal. Mindketten nagyon vártuk a nyaralást, mivel családom anyai ága Délvidékről származik: édesanyám bölcsőjét is Újvidéken ringatták. Engem, tizennégy évesen, inkább a kíváncsiság vonzott, hiszen a déli szomszédunk már-már nyugatnak számított. Tito marsall, miután szakított a nagy szovjet testvérrel, a Nyugat felé orientálódott, s e politika haszonélvezője mindenképpen a lakosság volt. Első utunk Szabadkára vezetett, a pályaudvaron édesanyám gyermekkori játszótársa, a jó nevű orvos, Neskov Ivica bácsi várt a Fiat 1500-as szuperautó jugoszláv változatával. Többször körüljártam az autócsodát, mielőtt beleültem. Édesanyám kérdései a családra, az enyémek a gépjárműre irányultak. A Neskov család a szabadkai polgárság krémjéhez tartozott, Ivica bácsi, a felesége, Vukica néni és Teri néni, a bunyevác nagymama egyaránt jól beszéltek magyarul, s fiuk is szépen megtanulta anyelvünket. Igen, akkor még sokan beszéltek két nyelven a városban, a harmadik nyelv, a német pedig felértékelődött a nyugati munkavállalások miatt. A háború utáni véres konfliktusok addigra lecsendesedtek, s a város látszólag nyugalomban és békében élt, vendéglátónk nagyon büszkén beszélt Jugoszláviáról mint ideális országról. A főtérre vasárnap sétáltunk ki, s Ivica bácsi lelkesen mutatta nekünk a magyar szecesszió remekét, a városházát. A családi programok és beszélgetések mellett a vásárlások kötötték le figyelmemet. Márkás farmereket árultak a boltokban, a Lee márka igencsak drága volt, a másik menő fazont, a Super Rifle-ot viszont jóval olcsóbban kínálták. A cipőválaszték láttán szintén elámultunk. A farmervásárlással kicsit kivártunk, s látván tépelődésünket, egy rokon nekem ajándékozta fia kinőtt gatyáját. Megdobbant a szívem, s ugyan a ruhadarab kicsit rövid volt, így csípőre toltam, hogy ne látszódjon ki a bokám (megelőztem a koromat, később ez divattá vált). A vendéglátás pazar volt, a bácskai konyha ötvözte a magyar–sváb–szerb–horvát hagyományokat, így néhány dekát felszedve indultunk további utunkra. Ivica bácsi a búcsú perceiben félrevont, s egy százdinárost nyomott diszkréten a kezembe, ami akkor háromszáz forintnak, egy magyar átlagkereset ötödének felelt meg. Ezt követően, megpihentünk az adai ősi házban, hajókáztunk egy jót a Tiszán, majd nagynéném, Edit néni fogadott minket Újvidéken. Jólesett sétálni a történetekből ismert utcákon, elmenni a szülői házhoz, s betérni a Szűz Mária-székesegyházba, ahol édesanyámat megkeresztelték, s ahova családom egykor rendszeresen járt. Rokonainknak köszönhettük, hogy gondoskodtak Dubrovnikban szállásunkról, de erről a következő részben szólok.

Csermák Zoltán