Nagy reményekkel érkeztem feleségemmel Piranba, az Isztriai-félsziget csücskénél fekvő bájos üdülőhelyre. A járványhelyzetben utazásaink elmaradtak, így igencsak készültünk e néhány napos pihenőre. A város egyik legszebb részén, a hegytetőn béreltünk apartmant, s mikor kiléptünk a teraszra, páratlan kilátás tárult elénk. Háromszáz lépcsőn jutottunk le a város szívébe, kis kertek, olajfaligetek mellett vezetett az utunk, s megcsapta orrunkat a fenyőfák, virágok jellegzetes illata, amit csak a Mediterráneumban érezhet az utazó. Piran büszke múltjára. Neve minden bizonnyal a görög pyrrhos, azaz vörös szóból ered, a kövek színére utal, amiket a település építkezéseinél használtak egykor. A bizánci fennhatóságot a Velencei Köztársaság uralma követte a 13. században. Később Napóleon tette rá a kezét, majd a Habsburg Birodalom része lett. 1812-ben kisebb tengeri ütközet zajlott partjainál egy angol és egy francia sorhajó között, az eseményt kis túlzással piranói csataként vonult be a történelembe. Az első világháború után Olaszországhoz, a második világháború után Jugoszláviához csatolták, míg a rendszerváltást követően Szlovénia részévé vált. A velencei időszak legrégibb emléke a városfal és az erődítmény. Első elemeinek megépítése a 10. századra nyúlik vissza, a velencei uralom alatt viszont továbbfejlesztették. A 15. század végén – a török veszély miatt – az építkezés új lendületet kapott, s évszázadokon keresztül a védők nagy gondot fordítottak folyamatos karbantartására. Három kapun lehetett bejutni a városba, a legmagasabban a Szent Miklós kapu szolgálta a védelmet. Nagy melegben másztunk fel Piran legmagasabb pontjára, de a felejthetetlen kilátás megérte a fáradságot. Több magyar családdal is találkoztunk a történelmi köveken: a pandémia után az elsők között Szlovénia nyitotta meg határait honfitársaink előtt. Innen sétáltunk át a velencei reneszánsz stílusban épült Szent György-templomhoz. A névadó katonaszent szobra a templomhajó bal oldalán látható. Ottlétünkkor éppen nagy felújítások folytak az egész környéken, nem tudtunk felmenni a harangtoronyba, így csak leírásokból képzelhettük el az erkélyéről nyíló csodálatos panorámát. A város szíve az első részben említett híres hegedűsről-zeneszerzőről, a város szülöttéről elnevezett Tartini tér. Egykor még a kikötő része volt, de a 19. század végén feltöltötték, s így alakították ki a most látható hatalmas piazzát. A nyári nagy melegben szinte izzik az egész terület, este viszont megélénkülnek bárjai és éttermei. A Tartini szülőház mellett a nevezetességei között meg kell említeni a 15. században gótikus stílusban épült úgynevezett Velencei házat. A sarokerkélyes palotához egy romantikus történet – a gazdag velencei kalmár és az egyszerű piranói leány szerelmének legendája – is fűződik.

Csermák Zoltán